-Nah indulhatunk? –kérdezte Sophie amikor benyitott Roxanne szobájába. –Úr isten, hány napra megyünk, hogy ennyi mindent pakolsz?

-Nos, ki tudja, mennyi időbe telik mire megtaláljuk azt a dimenziót amiről Chloe beszél, és ki tudja, hogy addig hány másik dimenzióban kötünk ki, azok milyenek… Szóval nem árt, ha kicsit pakolunk az útra. –magyarázta Roxanne miközben begyömöszölt még néhány pulcsit meg elemlámpát a hátizsákjába.

-Óóó, értem… -mondta Sophie. –Akkor mikor indulunk?

-Pár perc és kész vagyok? Aaron még mindig nem tért észhez?

-Nem tudom, az előbb aludt el valamelyik rajzfilmen a drágám. –vigyorgott Sophie majd visszament a nappaliba.

-Hajrá! –mondta Roxanne, amikor elkészült a pakolással.

-Sok szerencsét! –búcsúzott Michael. –Ha lehet, minél előbb gyertek vissza…

-Igyekszünk, bár ez most olyasmi lesz, mint tűt keresni a szénakazalban… Nos, a szénakazal már megvan…

-A bébiszitter, a pizzafutár és a többi fontos telefonszám a hűtőre van ragasztva. –bosszantotta Sophie Michaelt. –Ha valami gond lenne…

-Oké, indulunk. –mondta Roxanne, majd megbeállította a teleportáló kütyüjét, megfogta Sophie vállát és mindketten eltűntek…

Chloe ezalatt még mindig arra próbált rájönni, hogy hogyan juthatna vissza a saját világába,

Viszont nem sokat haladt előre az üggyel. Mivel egyedül volt a lakásban, gondolataiba merülve sétálgatott a nappaliban fel s alá, amikor hirtelen valaki berúgta a bejárati ajtót…

-Hanyadszor csinálom ezt ma… már kezdem unni… -mondta Roxanne miután fegyverrel a kezében belépett a szobába.

-Most miért?! Nekem tetszik… a következő ajtó az enyém lesz… -sétált be Sophie vigyorogva, amikor szembetalálta magát Chloeval.

-Sophie! Roxanne? Tényleg ti vagytok azok? Hál’ istennek, hogy végre ideértetek… -hadarta Chlo boldogan.

-Bocs Sophie, úgy tűnik, nem lesz következő…

-Ti meg hol jártatok? –kérdezte Chloe amikor meglátta, hogy a két lány tele van horzsolásokkal és alig álltak a lábukon. –Mint ha valami túlélőtáborból jöttetek volna…

-Ne is mondd, ez rosszabb… Mivel pontosan nem tudtam, hogy melyik dimenzióba hozott Nate, ezért jópár dimenziót és kort megjártunk, mire ideértünk… -magyarázta Roxanne.

-Ha kész vagy, akkor mehetünk is haza, Aaronnak már nagyon hiányzol… -mondta Sophie rejtélyes mosollyal.

-Addig nem megy senki sehová, amíg Chloe „szabadon nem engedi” az itteni énjét. –mondta Roxanne nyugodtan. –Mivel ha most így ahogy vagy, visszaviszlek, akkor ebben a dimenzióban nem kis botrányok és gubancok lehetnek emiatt.

-Sziasztok, Sophie te itt vagy? –köszönt Nate aki pont ekkor érkezett meg.

-Nate, te meg hol voltál idáig? –kérdezte egyből Roxanne.

-Honnan tudod a nevemet? Egyébként ismerlek téged? –kérdezte a fiú gyanakodva.

-Nem emléksze… -kezdett bele megint Roxanne, de Sophie oldalba vágta és gyorsan átvette tőle a szót.

-Ő az egyik évfolyamtársam az egyetemen, már sokat meséltem neki rólad. Nate, Chloe-t elrabolhatnánk egy pillanatra?

-Ööö… rendben.

-Köszi! Rögtön jön is vissza… -mondta Sophie, majd karon ragadta a két csodálkozó lányt és kitessékelte őket az ajtón.

-Rendben, akkor van valakinek ötlete, hogy mit csináljak? –kérdezte Chloe kétségbeesve.

-Szerencsére ilyen téren már jártas vagyok… -mondta Roxanne. –Szóval hol váltál eggyé az itteni éneddel?

-Itt amikor beléptem a lakásba. –mondta Chloe.

-Rendben, akkor egyszerűen csak annyit kell tenni, mint minél messzebre eljutni ettől a helytől, és akkor az itteni éned újra a régi lesz, igaz erre a pár órára nem fog emlékezni… Habár biztos, ami biztos, menjünk vissza addig a helyig, ahová Nate hozott.

-Rendben... –mondta Chloe, majd mindannyian visszamentek addig az elhagyatott épületig.

-Nah akkor irány haza… -mondta Roxanne, majd megfogta a két lány vállát és hazateleportáltak.

Pár perccel később:

-Újra itthon! –kiáltotta Sophie, miután berúgta az ajtót, az pedig jó nagy zajt csapva kicsapódott.

-Sophie!? Maradj csendben… Most aludt el Aaron… Chloe, Roxanne, de jó újra látni titeket… -mondta Michael.

-Mi volt az? –kérdezte Aaron miután kijött Chloe szobájából egy plüssmackót szorongatva.

-Aaron! –kiáltott Chloe és megölelte a fiút, aki viszont csak félősen nézett rá. –Mit keres nálad a plüssmacim? –kérdezett újra, mire Aaron majdnem sírva fakadt és visszarohant a lány szobájába. –Nah jó, valljátok be, mit csináltatok vele? –fordult Chloe csípőre tett kézzel a többiek felé.

-Roxanne és Aaron összebalhéztak amíg nem voltál itt, utána Roxanne 2 éves kisgyereket csinált belőle, majd utána jött Michael fenyegetése, Roxanne visszaváltoztatta, viszont agyilag még mindig egy két éves kisgyerek. –magyarázta Sophie vigyorogva.

-Hogy mi?! –akadt ki Chloe.

-Nem az én hibám, legalábbis nem volt szándékos! Esetleg Nate helyre tudná állítani az agyát, elvégre ő ért a telepátiához, viszont még mindig nem tudjuk, hogy hol van… -mondta Roxanne szomorúan, majd visszavonult a szobájába.

-Chloe, ha ráérsz… Ma már mesecsatornát néztem, építőkockáztam, vagy 10 mesét meséltem Aaronnak, úgyhogy most te vagy a soros az estimesékkel. Már lassan éjfél, szóval jobb ha kipiheni magát, mert ha holnap nyűgös lesz a tárgyaláson, akkor nem tudom, mit csinálunk vele… Habár szerintem most eléggé megijedt tőled, szóval nem lesz könnyű dolgod… -magyarázta Michael, majd vállon veregette Chloet. –Sok szerencsét!