Habár késő éjszaka volt, Aaron a taxival a replőtér felé tartott. Miután fizetett, fogta a bőröndjét és vett egy jegyet a legközelebbi, Angliába induló gépre. Még volt két órája az indulásig, így miután bejelentkezett a check-in pultnál, elindult egy sétára a repülőtér várótermében. Azon gondolkozott, amiket Alden mondott neki… Hogy lehet, hogy ennyi titok volt a családjában, amikről –ezek szerint- csak ő nem tudott.

Amikor azonban a telefonja megcsörrent a zsebében, hirtelen összerezzent a zajra. Egyedül akart lenni… Kivette a telefont a zsebéből, azonban amikor látta, hogy Chloe nevét jelzi ki a készülék, kikapcsolta.

Chloe azon tűnödött, hogy mi üthetett a fiúba, hogy ilyen furcsán viselkedik. Aaron, aki alapvetően mindig az egyik legnyugodtabb személy az ismerősei közül, az utóbbi néhány napban úgy viselkedik, mint valami idegbeteg.

Végül úgy döntött, hogy felhívja Aldent, hátha ő meg tudja mondani, hogy mi ütött a bátyjába.

-Sza Chloe… Mit akarsz? -válaszolt Alden kelletlenül.

-Szia. Aaronról van szó. Rá sem lehetett ismerni egész nap, miután beszélt veled.

-És?

-És azt akarom kérdezni, hogy mit mondtál neki, amin így kiakadt? Pár perce csak fogta az egyik bőröndjét és lelépett, és telefonon sem lehet elérni.

-Jah, vagy úgy. Szerintem pár napig ne várd haza. Egyébként csak néhány családi ügyet beszéltünk meg. –mondta Alden, majd letette a telefont mielőtt Chloe még válaszolhatott volna neki.

Nem sokkal később Aaron gépe elindult Londonba. Pár órányi út után szerencsésen meg is érkezett. Ezután előkereste azt a papírlapot, amire az apja lakcímét írta, majd fogott egy újabb taxit és elindult.

Mivel a lakás közel volt a repülőtérhez, így pár percen belül megérkeztek. Miután kifizette a taxit, fogta a bőröndjét, majd lassan elindult felfelé a ház lépcsőjén, majd becsengetett.

-Aaron? Te meg hogy kerülsz ide? Nem is számítottam rá, hogy jössz, elvégre nem szóltál ide. –mondta meglepetten az apja, amikor ajtót nyitott.

-Azt hiszem, meg kéne beszélnünk pár dolgot. –mondta Aaron majd besétált az ajtón.

-Ez nem a legalkalmasabb pillanat, tényleg ideszólhattál volna. –mondta idegesen az apja.

-Ki az? –hallatszott egy hang a szomszéd szoba felől, majd egy nő jelent meg az ajtóban.

-Anya?! Te… te élsz? Aldennek igaza volt… -suttogta Aaron miközben a döbbenettől kiejtette a kezéből a bőröndjét. –Miért hazudott nekem idáig mindenki?!

-Várj kicsim, mindent megmagyarázunk… -mondta Ashley miközben odament a fiához.

Ezalatt Mesában Kleo is kezdett magához térni. Amikor meglátta, hogy David ül az ágya mellett, azt se tudta, hogy mit mondjon, így csak szótlanul néztek egymásra. Végül David szólalt meg először.

-Szia Kleo. Örülök, hogy jobban vagy.

-Szia… Mit keresel itt? –kérdezte Kleo.

-Sophie mesélte, hogy mi történt, de az esti híradóban is benne volt ami történt.

-Nem érdekel, hagyjatok békén… -mondta Kleo elcsukló hangon, miközben eszébe jutottak a baleset előtti percek.

-Kleo, végig hallgatnál? Te túlélted a balesetet, a babának sincs semmi baja… Viszont a másik autónak egy utasa sem élte túl a balesetet.

-Micsoda? –kérdezte Kleo elsápadva.

-Tudod, hogy ez mit jelent… Amint elhagyhatod a kórházat, egyből a bíróságra vezet az utad, mivel a helyszínelők szerint a te hibádból történt meg a baleset. –magyarázta David komolyan, Kleo azonban csak idegesen tekintgetett jobbra-balra. –Megteszek minden tőlem telhetőt.

-Most kérlek, hagyj magamra… -suttogta Kleo, mire David magára hagyta. Ezalatt Poitiersben sem ment minden a legnagyobb rendben…