Sophie azt hitte, hogy Ryan eltévesztett valamit, de elég régóta ismerte ahhoz, hogy tudja, ez szinte lehetetlen, márcsak a képessége miatt is. Még néhányszor elolvasta az üzenetet, de még mindig nem akarta elhinni a híreket. Amikor azonban az órára nézett, és látta, hogy hajnal 5 óra van, írt pár e-mailt, és magára kapott néhány ruhát. Hagyott egy kis cetlit a szobájában amin az állt, hogy ebédidőre hazaér, csak egy fontos elintézni valója akadt. Utána csendben végigosont a házon, felvette a kabátját, keresett egy zseblámpát, majd fogta  a lakás- és a kocsikulcsot, a notebookját  és kiment a házból. Csendben bezárta maga után a bejárati ajtót, majd a garázs felé vette az útját. Amikor beindította az autót, magában azért imádkozott, hogy a többiek nehogy felébredjenek a zajra, mivel akkor az egész tervének lőttek, ráadásul magyarázkodni sem sok kedve volt… az majd ráér később is.

Mivel karácsony másnapja volt, ráadásul hajnal 5 óra, az utcák teljesen kihaltak voltak, így Sophie nyugodtan vezethetett… egészen New Yorkig. Amikor beért a belvárosba, akkor jutott eszébe, hogy valójában azt sem tudja, hogy pontosan hol, vagy legalábbis merre lakik David.

-Nah ezt idáig jól megcsináltam… -sóhajtott fel csendben, miután tett néhány kört a környéken és abban reménykedett, hogy Ryan minél előbb válaszol a reggeli üzenetére.

Hirtelen csipogott néhányat a notebookja, így gyorsan keresett egy parkolót, és megnézte az új üzenetet. Nagy kő esett le a szívéről, amikor a levél végén megtalálta David new york-i címét, mivel azonban csak a belvárost ismerte, a külvárosi részeket nem, ezért kinyitotta a kesztyűtartót és elkezdett egy térkép után keresgélni. Röpke fél óra alatt sikerült is rájönnie, hogy merre a legcélszerűbb mennie, így hát lassacskán elindult. Túlságosan azonban nem akart sietni, mivel nem tartotta valószínűnek, hogy bármi hihetőt ki tudna találni, ami magyarázatul szolgálna a korai látogatására. Azonban, hogy teljen is az idő, kocsikázott néhány kört a belvárosban, majd beült egy kávézóba reggelizni.

Ránézett az órájára, s látta, hogy már 7 óra is elmúlt, és ha még nem vették észre otthon az eltűnését, akkor is valószínűleg hamarosan rájönnek… Elindult a lakcím felé, amit Ryantől kapott, ám nehezebben igazodott ki a térképen, mint gondolta. Mivel nem tudott egyszerre a vezetésre és a térképre is koncentrálni, és nem akart minden második utca végén megállni csak azért, hogy a térképet böngéssze, így többször is eltévesztette az utat és jókora kerülőket kellett tennie…

Nem sokkal később már elege volt a kíváncsiságából és az egész helyzetből, azt is bánta, hogy ma hajnalban egyáltalán elindult otthonról. Már közel járhatott a megadott címhez, viszont egyáltalán nem ismerte ezt a környéket. Leparkolt a kocsival az út szélén, és újra maga elé vette a térképet… egészen belemerült a térkép tanulmányozásába, amikor percekkel később valaki egyszer csak bekopogott a kocsiablakon. Idegesen levágta a térképet a mellette levő ülésre, viszont teljesen ledöbbent, amikor meglátta, hogy ki kopogott…

-David? Te meg hogy kerülsz ide? –kérdezte Sophie kíváncsian, miután kiszállt az autóból.

-Itt élek már egy ideje… és te? Ilyenkor? –kérdezte David gyanakodva.

-Ó, az úgy volt, hogy pár napot itt töltöttem az egyik évfolyamtársamnál… Most indultam haza, viszont teljesen belezavarodtam a térképbe és azt hiszem, eltévedtem… -kezdett bele a lány a színészkedésbe. –Egyébként mi újság veled? Már ezer éve nem hallott senki sem felőled.

-Mióta a családom egy balesetben meghalt, nem sok minden… -mondta David csendesen.

-Sajnálom… -válaszolt Sophie együttérzően. –Mi történt?

-Alig 1-2 hónapja történt, frontálisan ütköztek… És a baleset egyedüli túlélője Kleo volt.

-Micsoda? Kleo? Ez az a baleset? De… Nem azt mondták, hogy egy négytagú család utazott a másik autóban? Azt mondtad, hogy csak egy testvéred van, ha pedig te itt vagy, akkor… Ezt nem értem…

-Jah, a családot nem úgy értettem. A feleségem és a két mostohafiam, plusz a sofőr, akik balesetet szenvedtek… -mondta David szomorúan, Sophie azonban szóhoz sem jutott a döbbenettől, így David folytatta: -Így én örököltem a feleségem házát, és minden vagyonát…  De bárcsak ne így történt volna… Ráadásul most mindenki engem gyanusít, hogy én szerveztem így az egészet azért, hogy megöljem őket az örökség miatt…

-De ugye nem így van? –kérdezte Sophie óvatosan.

-Már hogy lenne így?! Kinézed belőlem, hogy képes lennék ilyesmire?! –kérdezte David felháborodva, majd szó nélkül faképnél hagyta a lányt, mint ha meg sem hallaná a lány bocsánatkérését.

-Nah jó, ha nem, hát nem… -mondta magának Sophie, miután David így levegőnek nézte.

Elindult hazafelé, de mivel azt, hogy eltévedt, nem tettette, ezért még jó időbe telt, mire visszatalált a belvárosba. Ezután egyből elindult hazafelé, miközben azon gondolkozott, hogy még a család „prédikációját” is végighallgathatja, ha hazaér…