Az idő begyógyítja a sebeket… Telt múlt az idő és lassan Scott is régi önmaga lett. Minden ment a régi kerékvágásban…
- Jean, hova sietsz így? –kérdezte -Amara, amikor meglátta Jean.
- Csak a szobámba. –mondta Jean idegesen, majd már sebesen haladt is tovább, valamit a tenyerével takargatva.
Valamivel később, a többiek a konyhában  reggeliztek, amikor Jean bement.
- Van még tej? –kérdezte.
- Ha jól emlékszem, akkor még van egy üveggel a hűtőben. –válaszolt Kitty.
- Köszi. –mondta Jean, majd odament a hűtőhöz, és elvitte az egész üveg tejet.
Ez így ment majdnem egy hétig. A többiek furcsállották ezt, de hiába kérdezősködtek, Jean semmit sem volt hajlandó mondani. Még Scottnak sem. Egy este, amikor már majdnem mindenki aludt, Jean kilopózott a szobájából, majd a konyha felé vette az irányt. Amikor elindult visszafelé, akkor éppen szembetalálkozott Scottal, aki a zajra felébredt.
- Jean, minden rendben? Hajnali négy óra is elmúlt… -mondta álmosan.
- Persze, semmi bajom.
- Nem bírsz aludni?
- De, bírok.
- Akkor miért iszol annyi tejet mostanában?
- Nem magamnak visz… -harapta el a mondat végét Jean.
- Mit akartál mondani?
- Semmit. –vágta rá gyorsan Jean. Majd miután Scott még mindig gyanakodva nézett rá, hozzátette. –Na jó, megmutatom. Maradj itt. Mindjárt visszajövök.
- Rendben. –válaszolt Scott, majd nézte, ahogy Jean eltűnik a szobában… Majd egy nemsokára ismét előjön, egy kis kutyakosárral a kezében. Belenézett a kosárba, majd ismét megszólalt. –Á, így már minden világos… De hogy kerül ez ide?
- Egyik nap, amikor hazafelé jöttem, megláttam, hogy az út szélén van. Egyből az jutott eszembe, hogy valaki meg akart szabadulni tőle, ezért a város szélén kirakta az út szélére. De olyan kicsi, hogy biztos, hogy elpusztult volna. –mondta Jean, majd megsimogatta a kosárban a kölyökkutyát, amelyik nem sokkal volt nagyobb, mint egy ember ökle. –Nem hagyhattam ott.
- Így már értem, hogy miért vagy olyan fáradt mostanában, és miért mászkálsz három-négy óránként a konyhába.
- Muszáj enni adni neki. –mondta Jean, majd visszavitte a szobájába a kutyát, és tejet töltött az asztala mellett levő kis kutyatálba. –Na most már megyek aludni. –mondta Jean álmosan.
- Figyelj csak. Mi lenne, ha minden második nap vigyáznék rá este? –ajánlotta fel Scott. –Így legalább te is ki tudnád pihenni magad.
- Megtennéd?
- Miért ne?
- Köszi. –mondta Jean, majd visszament aludni.
Egy hét múlva Amara éppen a szobája felé indult, amikor nyüszítést hallott az egyik szobából. Benyitott, majd egyből meglátta, hogy egy kiskutya van Jean szobájában. Mikor a kutya meglátta a nyitott ajtót, egyből kiszaladt a szobából, majd elkezdett rohanni a folyosón.
- Hé, gyere vissza! –kiáltott utána Amara, de mivel a kutya nem fordult vissza, utánaszaladt, de szem elől vesztette. –Ajjaj, meg kell találnom, amíg Jean meg nem tudja… harapta el a mondat végét, amikor meglátta Jeant közeledni… kezében a kutyával.
- Látom, megismerkedtetek. –mondta Jean mosolyogva.
- Jean, ne haragudj, csak nyüszítést hallottam, és benyitotta a szobádba és…
- Nincs semmi baj. Úgyis ki akartam vinni az udvarra megsétáltatni. Nem jössz?
- De!
Kimentek az udvarra, majd Jean elengedte a kutyát, ami örömében körbe-körbe szaladgált az udvaron.
- Mi a neve? –kérdezte Amara.
- Coppernek neveztem el.
- És milyen fajtájú? Nem nagyon értek a kutyafajtákhoz…
- Hát, ahogy elnézem… nem fog nagyra nőni… hosszú fekete bunda, barna pofi, fehér mancsok, fehér has… rövid, lehajló fülek… biztos hogy keverék kutyus.
- De aranyos! –szaladt ki ekkor Kitty is az udvarra. –Hogy hívják?
- Copper! –szólalt meg Jean. –Gyere ide!
A kiskutya egyből odaszaladt. Kitty megsimogatta, majd hozzátette, hogy milyen aranyos, amikor Copper megrázta a fejét, és minden csupa nyál volt körülötte, beleértve Kittyt is. Amara és Jean a füvön ülve nem bírták megállni, hogy ne nevessenek.
- Máris megkedvelt téged. –mondta még mindig nevetve Jean, amikor Copper hirtelen hátulról a nyakába ugrott, majd előreestek a fűbe. Ezután Copper rögtön talpra pattant, és Amara felé vette az irányt, akinek az arcát nyalogatta össze. Ezeket már Kitty nem bírta megállni, nevetés nélkül.
Ekkor ért haza Scott. Amikor Copper észrevette a másik pótszülőjét, vidáman csaholva indult el felé, majd majdnem egy métereseket ugorva lábatlankodott Scott körül.
- Sziasztok! Szia Cooper! –mondta, majd lehajolt, hogy megsimogassa a kutyát.
- Scott, te honnan tudsz róla? –kíváncsiskodott Kitty.
- Már legalább egy hete. Én segítettem Jeannek gondozni, amikor nem ért rá.