Miután Chloe leparkolt a ház előtt a járda szélén a többi autó közé, felsétált a legfelső emeletre, majd becsengetett az idősebb Prouse fivérhez. Eleinte néma csendet honolt, semmi mozgást nem érzékelt odabentről… Hirtelen émelygés és szédülés lett úrrá rajta, így maradék erejével az ajtónak támaszkodott. Mivel nem lett volna elég ereje újabb lépcsőzéshez az autójáig, csak reménykedve kopogtatott az ajtón, miközben a vér egyre jobban átitatta a felsőjét.

Néhány, végtelennek tűnő másodperc után végre hangokat hallott a lakásból, majd amikor Matt ajtót nyitott, erőtlenül a fiú karjaiba esett.

-Úristen… Chloe, veled meg mi történt? –kérdezte Matt rémültem, de a lány csak eszméletét vesztve feküdt a karjaiban. –Tina, gyere gyorsan!

-Valami baj v… -rohant ki Tina az előszobába, majd amikor meglátta a vért és legjobb barátnőjét, egyből segített férjének bevinni a házba a lányt.

Miután lefektették a kanapéra, Matt egyből nekilátott, hogy a nyílt sebeket szabaddá tegye, majd kitisztítsa, és végül összeforrassza… Tina mindvégig némán figyelte, nehogy megzavarjon valamit.

-Ez így nem lesz jó… -kezdett bele Matt idegesen, miután percekkel később Chloe még mindig nem tért magához.

-Még mindig eszméletlen…

-Bárki is támadt rá, csúnyán helybenhagyta… Csoda, hogy egyáltalán ahhoz volt ereje, hogy idáig eljöjjön. Túl sok vért vesztett... Be kell vinnünk a kórházba, különben nem biztos, hogy túléli… -magyarázta Matt, miközben óvatosan ölbe vette a lányt és Tinával együtt lefutottak a parkolóba, majd egyből célba vették a kórházat.

-Szerinted, ki tehette? –kérdezte Tina elmerengve, miközben Chloet támasztotta. –Elég csúnyák voltak azok a késnyomok.

-Nem tudom… De nekem nem késnyomoknak tűntek… Ha az lenne akkor a sebnek mélyebbnek kellene lennie… Ezt a sérülést inkább valami kisebb okozta, ha engem kérdezel. –magyarázta Matt miközben a kórház felé száguldottak.

Habár néhány órával később Chloe már túl volt az életveszélyen, Matthew és Tina addig mellette akart maradni, amíg a lány magához nem tér.

Eközben Nate épp a lakásában pakolgatott, amikor megakadt a tekintete az egyik, a ház előbb parkoló autón. Amikor jobban szemügyre vette a járművet, rájött, hogy az Chloeé. De hiába parkolt az autó a ház előtt, a lány tudatát nem érzékelte a közelben.

-Ez furcsa… Miért hagyná Chloe éppen itt az autóját, ha ő a város másik felében tartózkodik? Hmm… -tűnődött Nate miközben a homlokát az ablaknak támasztva nézett ki az ablakon. Először eldöntötte, hogy nem foglalkozik vele különösebben, de akármibe kezdett, csak nem hagyta nyugodni a gazdátlan jármű gondolata. Végül megadta magát gondolatainak, felkapta a kabátját majd lesétált az utcára.

Már sötétedett, így nem sok mindent látott az autó belsejében… Inkább elkezdte kívülről szemlélni, hosszú perceken keresztül… Ám semmi különöset nem fedezett fel rajta. Az utcai lámpák egymás után felkapcsolódtak, mielőtt még teljesen besötétedett volna, ám az egyik lámpa fényénél Nate egy sötét foltra lett figyelmes az autó egyik ülésén… Egy gyanúsan sötét, már-már fekete foltot… Egyre közelebb hajolt az ablakhoz, amikor mint egy villám hasított át rajta a felismerés. A felismerés, hogy amit lát, az valójában nem más, mint egy vérfolt. És ahogy jobban szemügyre vette a gyér világítás mellett az autó belsejét, észrevette, hogy nem ez az egyetlen folt… Az ülésen több kisebb vérfoltot is felfedezett, és a kormányon is talált egy keveset belőle.

Miközben továbbra is azon gondolkodott, hogy mit keres itt a lány autója, hirtelen a homlokára csapott:

-Nem igaz, hogy ez eddig nem jutott eszembe… Hiszen Matt képes gyógyítani… Tehát náluk vannak… -nézett fel fivére lakása felé, majd mivel egyre jobban lehűlt a levegő, elindult vissza a lakására. Ám végül meggondolta magát, és felsétált a legfelső emeletre megnézni, hogy Chloe rendben van-e. Amikor felért, becsengetett, majd várt… semmi mozgás… újra csengetett… néma csend… még utoljára becsengetett, ám most sem nyitottak ajtót.

-Áhhh… biztosan bementek a kórházba. De… ha Matt ereje sem elég, akkor ott tényleg komoly lehet a baj. –tűnődött Nate, majd összehúzta a kabátját és gyalog elindult a kórház felé.

Igaz, autóval sokkal egyszerűbb lett volna, ám ha beigazolódik a félelme, akkor az autó elrejtése csak gondot okozott volna. Ám így a 10 perces autózás helyett egy fél órás séta várt rá.

Ahogy közeledett a kórház felé, egyre erősebben érzékelte Matt és Tina tudatát, Chloe-t azonban még mindig nem…

-Ez nagyon nem tetszik nekem... –suttogta idegesen, majd gyorsabbra fogta a tempót, néhány lépéssel később pedig meggondolta magát és elkezdett a kórház felé rohanni.

-Elnézést, segíthetek valamiben? –kérdezte a recepciós amikor beért a kórházba.

-Egy ismerősömet keresem! –kiáltotta oda Nate majd egyből rohant fel az emeletre, amerre a bátyját érzékelte.

-Héé, nem ronthat be csak így… -rohant utána a recepciós nővér, mire Nate megfordult és mélyen a szemébe nézett, majd egy kicsit manipulálta a gondolatait -vagyis… elnézést… kérem… csak nyugodtan keresse meg az ismerősét… én addig visszamegyek… ha bármi gondja akad… csak szóljon és megpróbálok segíteni… -mondta a nővér majd visszasétált a földszintre.

-Ezt egyből jobban szeretem. –vigyorgott Nate, majd lassítva léptein tovább haladt.

Amikor bekanyarodott az egyik folyosón, Tina és Matt éppen akkor lépett ki az egyik betegszobából, majd elindultak a folyosón az ellenkező irányba miközben csendben beszélgettek.

Nate megvárta, amíg ők is eltűnnek a folyosó végén, majd odasétált Chloe szobájának ablakához. Amikor meglátta a szoba számát, a 23-at, csak elmosolyodott.. hát igen, újra itt(hon). Benézett az ablakon, ám mivel a lány még mindig eszméletlen volt, nyugodtan besétált. Néhány percig csak némán figyelte, ám semmi szemmel látható sérülést nem fedezett fel Chloen. Végül leült a szomszédos, üres ágyra, majd felvette az éjjeliszekrényről a kórlapot, s elkezdte tanulmányozni…

-Karmolás nyomok, nagy vérveszteség, eszméletvesztés… -Nate csak szomorúan nézte, ahogy a lány karjára kötött infúzión csöpögnek a kis cseppek –és ez az egész az én hibám… Chloe, sajnálom… gyógyulj meg, én addig megpróbálom kijavítani a hibámat… -sóhajtott. Azonban hirtelen arra kapta fel a fejét, hogy Tina és Matt újra közelednek, így visszarakta a kórlapot az éjjeliszekrényre, adott egy puszit a lány arcára majd gyorsan kiviharzott a szobából, mielőtt még a többiek visszakanyarodtak volna a folyosóra.

Ezután a lehető legrövidebb úton elhagyta a kórház területét. Szorosabbra húzta magán a kabátját, majd a dühtől vezérelve elindult az éjszakába…

Ezalatt Miamiban Sophie éppen Michaelt ápolgatta.

-Au… vigyázz az orromra…

-Ne nyafizz már úgy, mint egy 5 éves kisgyerek… A doki azt mondta, hogy nincs eltörve… Egyébként már arra is kaptál volna egy csinos kis gipszet és együtt előadhatnánk az Operaház fantomját… -magyarázta Sophie vigyorogva, miközben a konyhában sürgött-forgott.

-Kacc kacc… -játszotta Michael a sértődöttet, miközben befejezte az asztal megterítését és leült az egyik székre.

-Olyan aranyos vagy amikor duzzogsz… -cukkolta tovább Sophie, majd adott egy puszit új lakótársának.

-Már megint az orrom… -rezzent össze Michael.

-Oké, akkor nincs több puszi amíg teljesen fel nem gyógyulsz… -mondta vállat vonva Sophie, majd letett egy nagy tál gőzölgő ételt az asztalra. –Voila monsieur, a vacsora tálalva. Saját recept alapján készítettem. –magyarázta lelkesen. 

-Hát… Ööö… izé…Azt hiszem nem is vagyok éhes… -magyarázta Michael, miközben az  arcáról szépen lassan lehervadt a mosoly. De amint meglátta Sophie ha-szemmel-ölni-tudnék-te-már-halott-lennél pillantását, egyből az arcára erőltetett egy mosolyt, és hozzáfűzte: -Csak vicceltem… istenien néz ki, és az illata is fenséges. –majd mielőtt Sophie még meghatódott volna a bókokon, hozzáfűzte: -Valójában mi is ez?

-Ha még egy ehhez hasonló beszólást elengedsz akkor arcpakolás. Ha jó leszel akkor rózsaboros királyrák tejszínes mártásban.

-Hmm, jól hangzik. –mondta Michael, majd szedett egy adagot.

Ám amint elkezdtek vacsorázni, hirtelen elment az áram.

-Ahh… ez nem az én napom…

-Nyugi… mindjárt keresek egy gyertyát… itt kell lennie valahol… -hallatszott Sophie hangja amint a konyhaszekrény egyik fiókjában keresgélt. –Meg is van… csak a gyufát nem találom…

-Várj, a kabátzsebemben van az öngyújtóm… mindjárt idehozom. –válaszolt Michael majd elkezdett a fal mellett csoszogni, majd miután felvette az öngyújtót, vissza Sophie-hoz.

-Köszi. –válaszolt Sophie, majd meggyújtotta a gyertyát, aminek a fénye habár gyengén, de szinte az egész étkezőt és nappalit bevilágította.

-Mikor lesz megint ilyen romantikus gyertyafényes vacsoránk? –kérdezte, miközben Michaelre mosolygott.

-Hmm, hagy gondolkozzak… mikor lesz megint áramszünet? –kérdezte a fiú miközben lassan átölelte…

-Ez gonosz volt... –válaszolt duzzogva Sophie miközben átölelte Michael nyakát- ezért cserébe táncolunk egyet még vacsi előtt…

-Jajj neee….

-Jajj deee…

Nem sokkal később Bostonban Nate megérkezett ahhoz a házhoz, ahová Chloe biztonsága érdekében jött. Becsengetett az idegen házba, majd várj… amíg lassan valaki ajtót nyitott.

-Ohh, szia Nate. Már vártalak.

-Lucy… tudod jól, hogy miért vagyok itt.

-Igen. Megegyeztünk valamiben, és amíg nem teljesíted addig nem tudom garantálni, hogy Chloenak nem lesz semmi komolyabb sérülése. –duruzsolta Lucy mézes-mázos hangon.

-Akkor tisztázzuk még egyszer, mit kell tennem pontosan, hogy leszállj róla? –kérdezte Nate komolyan.

-Nos, nézzük csak… Egyszer már elmondtam, de úgy tűnik nem vetted komolyan, úgyhogy elmagyarázom még egyszer, utoljára, és egy új célpontot jelölök ki… -kezdett bele Lucy. –Ugyebár te telepatikus képességekkel rendelkezel, így képes vagy mások gondolatait, tudatát irányítani… emlékek között olvasni… vagy akár elrejteni…

-Igen…

-Nos… Nekem szükségem van valakire… Az illetővel el kell feledtetned a múltját, egy „korlát mögé zárni” az emlékeit, mivel a jelen körülmények között az ellenségének hisz engem, nekem azonban sokkal többet jelent…

-Lucy, térj a lényegre! Ki lenne az? –kérdezte Nate, miközben egyre idegesebb és kíváncsibb lett.

Válaszul a lány, csak egy fényképet nyújtott át neki… Nate csak egy pillantást vetett a képre, s egyből összeszorult a gyomra…

*-Ez nem lehet igaz… Nem gondolhatja komolyan… lehet hogy gyűlölöm az illetőt, de ezt tenni vele akkor is embertelen lenne…*

-Szóval? Vállalod? –kérdezte Lucy sötét mosollyal.

-Igen. De csakis Chloe-ért… -közölte Nate, majd ledobta a fényképet az asztalra… A fényképet, ami Aaron Bennettről készült.