Miután Nate megszerezte Chloetól a szükséges információkat, egyből elindult a repülőtérre, hogy a legelső géppel Seattle-be utazzon. Miután végighallgatta a szokásos biztonsági utasításokat, hátradőlt a székében, s miközben az ablak előtt gomolygó felhőket nézte, még egyszer végiggondolta a nap teendőit.

Először is meg kell érkeznie Seattle-be, ezután a képességével már könnyebben megtalálhatja Aaront. Utána pedig már minden gyerekjáték, az áldozat semmire sem fog emlékezni, csupán azt kell tennie amit Lucy mondott neki.

Miután ezt így eltervezte, elvett néhány szórólapot és prospektust az előtte levő ülés háttámláján levő újságtartóból, majd belemerült az olvasásba... Boston… New York… Washington… Los Angeles… Seattle…

-Seattle… Hmm…

Grimaszolva-mosolyogva megnézte a tartalomjegyzékben az oldalszámot, majd odalapozott… Viszont miután elolvasta az első mondatot, egyből sápadtabb lett néhány árnyalattal:

Seattle 2005-ben 573 911 lakossal rendelkezett, akiket angolul Seattleites-nek neveztek… Ez a lakosság 217 km² területen…

-Nah de jó… már csak ez hiányzott… ide az én képességem kevés… Jöhet a B-terv.. –mérgelődött magában, majd előbányászta a zsebéből azt a cetlit, amire a Chloe által megadott címeket írta... majd az újságból kimásolt még néhány telefonszámot és címet, majd hogy lehiggadjon elpakolta az újságokat és tovább nézte az ablaka mellett elúszó kis vattapamacsokat.

Ezalatt Miami színházában a végsős egyetemisták próbálták a legújabb darabot.. vagyis, hogy pontosak legyünk, most tartották a darab jelmezes próbáját. Michael és Sophie pedig szokásukhoz híven éppen késésben voltak…

-Ez nem igaz, megint el fogunk késni… -morgolódott Sophie miközben az egyik ülés támlájába kapaszkodott.

-Jaj Sophie… ne morogj már…

-Ha te nem szállsz fel rossz vonatra akkor már rég ott lennénk.

-Vonatra? Nem buszra? –kérdezte Michael vigyorogva, mire Sophie duzzogva hátat fordított neki.

-De.

-De akkor se durcizz…

-Ugyan miért ne?

-Mert árt a szépségednek. –mondta Michael, majd játékosan megcsikizte lányt, aki viszont reflexből oldalba vágta a könyökével... mire Michael egyből feljajdult…

-Jujj… bocsi, nem akartam… csak… neked is miért kell megcsikizned amikor 280 a vérnyomásom? –kérdezte Sophie, miközben a fiút vizsgálgatta, nincs-e valami komolyabb baja.

-Egy gyógypuszi talán segítene… -szólt közbe Michael miközben közelebb hajolt a lányhoz.

-Ácsi… neked semmi bajod nincs… -mondta Sophie miközben kitért Michael elől.

Ám a következő pillanatban éppen egy éles kanyart próbált bevenni a busz, amikor valaki nekiesett Sophie-nak, aki viszont nem kapaszkodott, így egyből feldöntötte Michaelt aki kiterült a busz közepén…

-Semmi bajom? Akkor esetleg leszállhatnátok rólam… kezem eltört… orrom majdnem eltört… mire elérünk a színházig talán bordarepedésem is lesz… -mondta Michael nagyot sóhajtva –És te még azt mondod, hogy semmi bajom…

-Nah jó, talán igazad van… van egy pici bajod… -mondta Sophie miközben leült Michael mellé aki éppen akkor tápászkodott fel. –túl sokat nyafogsz…

-Mi? Én?! –kérdezte Michael sértődötten, de Sophie karon ragadta és felrántotta.

-Itt kell leszállnunk!!!

Miután sikeresen lejutottak a buszról, Sophie elkezdett a színház felé futni, egyenesen az öltözők felé. Michael azonban a sajgó oldalát fogva sétált utána a maga tempójában. Mire beért az épületbe, Sophie már teljes „harci felszerelésben” gyakorolta a szerepét a színpadon.

-Itt a holdfényben ketten, ez szép… Sajnos foglalt vagyok, itt ma este… Nos hát jó, félútig kísérj el, de csak úgy, ha nem szól erről ott bent.

-Hová mész mondd? –lépett egy hosszú, fehér ingbe öltözött, elegáns férfi Sophie-hoz, aki figyelemre se méltatta, csak elindult az erdőt szimbolizáló díszletek felé.

-Ez az én titkom, lásd…

-A fák közt ne!

-Látom félsz, ne jöjj hát!

-Fagy lesz és vaksötét… -próbálta a férfi visszatartani, hatástalanul.

-Nekem nem árt, ne félts!

-Ott eltévedsz tán, megfagysz még…

-Ismerős út az ott rég! -válaszolt Sophie titokzatos mosollyal, majd néhány lépéssel közelebb lépett az „erdőhöz”…

-Éjjel ott kint farkas jár…

-Itt az unalom megfojt már…Vár kint az élet, csak pár lépés a szabadság… -Sophie karon ragadta a férfit, és elkezdte a díszlet felé kísérni…

-Két szabad lélek, kit nem választ el semmi már… -a férfi azonban nem mozdult, csak átölelte, és közelebb hajolt hozzá…

-Az élet hív, hinned kell… -suttogta Sophie, de mielőtt befejezte volna, a férfi megcsókolta…

A többi színészpalánta és néző, köztük Michael is teljesen ledöbbent a látottakon, majd rajta kívül mindenki tapsviharba és ujjongásba kezdett.

-Ez nagyszerű volt! –lépett fel a színpadra a színház igazgatója, majd beszédbe elegyedett Sophie-val és a másik egyetemistával. Miután az igazgató tovább állt, Sophie odasétált a nézőtéren Michaelhez és lehuppant mellé.

-Nos, milyen voltam? –kérdezte vigyorogva.

-Ööö… ki az a pasas aki megcsókolt? Azt a részt leszámítva egész jó volt…

-Csak nem vagy féltékeny? –kérdezte Sophie ledöbbenve, mivel egyáltalán nem erre számított. –Michael… ez csak egy színdarab… ő színész… én színésznő… ez az egész csak játék, nem kell ennyire komolyan venned…