Hamarosan Julia és Brian is elbúcsúztak egymástól, majd hazamentek. Amikor hazaértek, a csapatuk többi tagjából mind a ketten kaptak egy alapos lelki prédikációt, hogy hogyan árulhatták el a csapatukat, meg mégis mit képzelnek…
Ezután minden visszatért a normál kerékvágásba. A Vengeance nem jelentkezett több mint két hete, az X-men tagjai is élték megszokott kis életüket. Reggel elmentek a munkahelyükre, délután pedig hazamentek.
Amara és Max az udvaron gereblyézték össze a lehullott leveleket, és már majdnem végeztek, amikor megálltak pihenni. Leültek a levélkupac mellé, és elkezdtek beszélgetni, majd amikor újra hozzáláttak volna a munkához, meglátták, hogy Julia sétál el a ház előtt, miközben Coppert sétáltatja. Amara behívta egy kis csevegésre, így Max unalmában tovább gereblyézte a színes faleveleket. Már majdnem végzett, ám amikor megfordult, hogy szemügyre vegye a nagy levélkupacot, Copper nekifutásból beleugrott a közepébe, így újra tele lett az udvar falevelekkel. Max elkezdte körbe-körbe kergetni a kutyát az udvarban, ám Copper azt hitte, hogy játszani akarnak vele, így elkezdett össze-vissza szaladgálni, és néha odaszalad Maxhez, elkezdte rángatni a cipőfűzőjét, ám mire lehajolt volna, Copper mindig elszaladt. Amara és Julia nevetve nézte őket, majd 10 perc szaladgálás után Max fáradtan dőlt bele a megmaradt levélkupacba, hogy pihenjen egyet. Erre Copper lihegve odaült mellé és nézte a többieket.
Eközben a szomszéd házban Kitty éppen a telefonszámlát növelte. Bobby ezalatt az ablakból nevetve nézte ahogy Max Copperrel játszik. Utána odament Kittyhez, hogy megpróbálja kiszűrni a szavai közül, hogy vajon kivel cseveghet már egy órája megállás nélkül, de Kitty nem volt hajlandó elmondani.
- Meglepetés… - súgta oda halkan Bobbynak, majd kitessékelte a szobából.
- Nők… - mondta Bobby, majd leült a nappaliba tévét nézni.
Úgy tíz percenként ránézett a faliórára, majd a felé a szoba felé, ahol Kitty telefonál, majd a fejét csóválva végignézte, hogy melyik csatornán milyen film megy. Ez még megtörtént legalább négyszer-ötször, mire azt vette észre, hogy Kitty mosolyogva áll az ajtóban egy kis jegyzetfüzettel a kezében.
- Na mi az a nagy meglepetés? –kérdezte Bobby.
- Hát… Ööö… azt csak azért mondtam, hogy ne állj ott végig a telefon mellett… - mondta Kitty.
- Milyen kedves… - jegyezte meg egy gúnyos vigyor kíséretében Bobby.
- Tényleg, mielőtt el nem felejtem… –kezdett bele Kitty rejtélyesen, mire Bobby egyből rá figyelt. –Ma este vendégeink jönnek.
- Szuper! Úgyis régen buliztunk! –mondta fülig érő mosollyal Bobby.
- Na szóval holnap eljön hozzánk látogatóba anyu és apu. –fejezte be Kitty.
- Mi?! –kapott egy kisebb szívrohamot Bobby. –Ide? – körülnéz a szobában – Ma este? - ránéz az órára – A szüleid? –ránéz Kittyre.
- Ühüm… - bólogat mosolyogva Kitty, majd kiment a konyhába.
Ezalatt két utcával arrébb Scott éppen Jeant kereste. Amikor meglátta, hogy a szobában keresztben az ágyon alszik, akkor odament hozzá és megpróbálta keltegetni.
- Mi történt? Már reggel van? –kérdezte álmosan Jean, majd átfordult a másik oldalára.
- Jean, még csak délután 3 óra van. Jól érzed magad? Nem vagy beteg?
- Semmi bajom nincs, csak fáradt vagyok és egy kicsit szédülök.
- Igen, és ez lassan már egy hete így megy.
- Ősz van, lassan itt a tél, fogjuk rá, hogy téli álmot alszok. –mondta Jean ásítva.
- Aggódok érted, úgyhogy készülj, mert elviszlek az orvoshoz. –jelentett ki Scott.
- Én is orvos vagyok.
- Igen, de te génsebész és nem háziorvos. Semmi de… –mondta Scott, majd elkezdte a kocsikulcsokat keresni.
- Na jó… - egyezett bele Jean, majd elmentek az orvoshoz.
Mivel nem voltak sokan, így hamar sorra került Jean. Scott addig a váróteremben várt. Egy kis idő múlva feltűnt az orvos, majd ami Scott megkérdezte, hogy Jeannek mi a baja, az orvos elkezdte mondani:
- Semmi baja, sőt egészségesebb nem is lehetne. Egyszerűen csak annyi az egész, hogy…