Miután Michael hazaért aznapi állás interjújáról, odasétált Sophie-hoz, hogy megcsókolja, de a lány csak szótlanul elhúzódott tőle és olvasott tovább. Már második napja játszotta ezt vele, miután tudtára adta véleményét az esküvőkről… Sophie egész nap hallgatag volt, és amikor ugyanott voltak, a szokásos fecsegéseket is abbahagyta, ehelyett csak pár szavas tőmondatokban válaszolt ha kérdezett tőle valamit. Néha azonban annyit se. Nem elég, hogy most a múltkori vitájuk óta ez megy, de amikor a szokásosnál többször gyújt rá, arra is hasonlóan szokott reagálni a lány.

*Azt hiszem le kéne szoknom a dohányzásról… * -sóhajtott Michael, majd megállt Sophie mellett, aki éppen a kandallóba pakolt be egy adag tűzifát, majd fogta az egyik esküvői újságot, és kitépett belőle néhány lapot. Összegyűrte egy gombóccá, majd a fadarabok közé gyűrte és szótlanul alá gyújtott. Ezután szótlanul ücsörgött a kandalló előtt, és nézte, ahogy a lángok egyre nőnek, míg végül a fehér ruhás álmokból előbb vörösen izzó gombócok, majd sötét hamu lett. Innentől kezdve Sophie végig úgy tett, mint ha soha se történt volna meg ez az ál-eljegyzés.

Michael mindezt döbbenten nézte… Először megkönnyebbült, hogy végre vége a színjátéknak, azonban néhány pillanattal később ismét rossz kedve lett, mivel nem akart ennyire a lány lelkébe gázolni.

Végül csak leült Sophie mellé a kandalló elé, és ő is szótlanul bámulta a táncoló lángnyelveket.

-Sajnálom. –Viszont most ez sem ért semmit.

Ezalatt Bostonban Rea és Lucas épp a parkban sétálgattak, teljesen megfeledkezve Nate néhány órával ezelőtti kis műsoráról.

-Van kedved mozizni egyet? –kérdezte egyszer csak a beszélgetés közepette Lucas, mire Rea csillogó szemekkel bólintott egyet.

Válasz képpen Lucas is elmosolyodott, majd kézen fogva elsétáltak a legközelebbi moziig.  Miután sikerült kiválasztani egy olyan filmet, ami mindkettőjüket érdekelte, megvették a jegyeket, majd egy nagy adag popcorn és kóla kíséretében besétáltak a megfelelő terembe. Azonban néhány perc múlva inkább egymással szemeztek, ami a film végére vad csókcsatává vált. Így a film címén és az első 10 percen kívül nem is igazán emlékeztek semmire a filmből.

Mivel már eléggé lehűlt az idő, újra elkezdett havazni és teljesen besötétedett, az időigényes séta helyett inkább taxit fogtak. Ám a reggeli csúcsforgalom mellett ez volt a másik része a napnak, amikor a hatalmas dugóktól a városközpontban csak lépésben lehetett haladni. Nem mint ha ez zavarta volna a két utast, így viszont a szokásosnál legalább egy órával tovább tartott, mire Reáék házáig eljutottak. Lucas a kapuig kísérte a lányt, majd átkarolta…

-Lenne kedved holnap velem vacsorázni? –suttogta, mire Rea mosolyogva bólintott.

Miután elváltak, Rea teljesen elvarázsolva sétált be a lakásba, mire azt vette észre, hogy a többiek az ablakból végig szemmel követték.

-Nem akarsz valamit mondani? –kérdezte Selene kíváncsiskodva.

Rea eltöprengett… majd közölte, hogy nem. Ezután pedig képességét használva átsétált a kulcsra zárt szobaajtóján, így továbbra is távol maradhatott a többiektől.

Másnap délután, amikor Michael egy újabb állásinterjúról tért haza, Sophie még mindig a sértődöttet játszotta, ám mielőtt kifejthette volna erről is a véleményét, megcsörrent a telefon. Sophie egyből felkapta, majd mosolyogva belemerült a beszélgetésbe.

-Szia anya! … Ma este? … Miért pont most? … Rendben, átadom … Ha valami közbejön, majd odaszólok… Üdvözlöm aput, szia! –majd visszaült a tv elé…

Michael odaült mellé, majd előre félve, hogy milyen hülyeséget szervezett be neki kedvenc lakótársa, elkezdte faggatni a lány:

-Anyukád volt az? –tette fel a költői kérdést, mire egy „ühüm” érkezett válasznak. Mivel azonban Sophie nem volt valami közlékeny kedvében, tovább kérdezősködött:

-Ezt esetleg bővebben is kifejtenéd?

-Meghívtak mindkettőnket ma estére egy családi vacsorára.

-Nem igaz, miért kellett őket is beetetni ezzel az eljegyzéses mesével? –pattant fel Michael a kanapéról.

-Tudd meg, hogy nekik egy szóval se említettem… Egyébként se kell a legrosszabbaat feltételeznek róluk. Semmi köze a kettőnek egymáshoz, vagy ha mégis, akkor az esetleg Victor műve, de engem nem érdekel… Egyébként is, milyen eljegyzéses meséről beszélsz? –kérdezte Sophie ironikusan, játszva, hogy az egész ál-eljegyzés meg se történt.

-Ahh… -sóhajtott egyet Michael, majd visszadőlt a kanapéra.

Néhány percig egyikük sem szólt egy szót sem, végül újra Sophie törte meg a csendet.

-Akkor számíthatnak ránk ma este? –kérdezte Sophie reménykedve, miközben őzikeszemeit és legangyalibb mosolyát is bevetette.