Másnap reggel Chloenak újra be kellett mennie az irodájába, s mivel Hollyék már hazavitték Jenny, ezért Nate egyedül maradt a lakásban. Mióta Chloe közölte vele, hogy apa lesz, totál leblokkolt az agya, egyáltalán nem készült fel erre a helyzetre. Vajon Chloe mióta tudta? És miért csak most szólt neki? Habár… ha felkészületlenül is érte a hír, még van jó pár hónapja, hogy megbarátkozzon a gondolattal.

Lassacskán azonban kezdett belenyugodni a dolgokba. Elvégre 25 éves, mindenük megvan, amire szükségük van – jól fizető állás, szépen berendezett lakás, stb… -, már csak egy kisbaba hiányzik a tökéletes amerikai családi idillhez.

Ahogy ezeken töprengett, egyre jobban beleélte magát a helyzetbe, s csak az térítette észhez, amikor valaki csengetett.

~Ki lehet az? Elvégre Chloe csak késő délután jön haza.

Ráérősen odacammogott az ajtóhoz, majd kinyitotta, s a szüleivel találta szembe magát.

-Anya? Apa? Hogy kerültök ide? –kérdezte ledöbbenve.

-Már az is baj, ha meglátogatunk? Egyébként tegnap közöltük, hogy ma visszajövünk, hogy egy kicsit jobban megismerhessük az unokánkat. –magyarázta Melissa kicsit sértődötten.

-Tán valami baj van? –kérdezte William a homlokát ráncolva, amikor meglátta, hogy Nate szemei elkerekednek és kissé elsápad.

-Nem, semmi baj… Gyertek be, valamit szeretnék mondani nektek. –tessékelte be őket Nate, mire a szülők kényelembe helyezték magukat a nappali kanapéján, fiuk pedig velük szemben foglalt helyet.

-Az a helyzet… Hogy Jenny nem a mi lányunk. –magyarázta Nate, majd csendre intette édesanyját, aki már arra készült, hogy kérdésekkel bombázza kisebb fiát. –Tegnap Chloe unokatesója, vagy kicsodája megkért minket hogy vigyázzunk néhány óráig a kislányukra, Jennyre, mivel valami dolguk akadt, viszont Chloet meg behívták a munkahelyére… úgyhogy rám maradt a bébiszitterkedés…

-De akkor miért ne…

-…és amikor jöttetek, annyira fellelkesedtetek, hogy nem volt szívem magyarázkodni és letörni benneteket… -fejezte be Nate.

-Akkor ezek szerint még nem vagyunk nagyszülők… -sóhajtott Melissa csalódottan.

-Viszont tegnap, mielőtt Jennyt hazavitték a szülei, Chloe közölte velem, hogy babát vár. –magyarázta Nate boldogan, mire a leendő nagyszülők szeme egyből felcsillant, és néhány percig némán belegondoltak, hogy egy év múlva ilyenkor mennyire megváltozik az életük a picinek köszönhetően.

Ezután Melissa elkezdte feleleveníteni, hogy milyen volt, amikor Matt és ő megszülettek, kicsik voltak… mennyit féltékenykedtek egymásra, de ennek ellenére milyen jól kijöttek egymással… Mattie sosem volt hajlandó elaludni a kedvenc, kék kockás takarója nélkül, a kis Nate pedig eleinte mennyire félt a sötétben… hányszor bújtak el úgy a lakásban mindketten, hogy utána az egész rokonság őket kereste… Mennyire más volt minden akkor, mint most… Szinte elrepült ez a 25 év, a gyerekek felnőttek, és most az egész kezdődik előröl… vagyis inkább folytatódik tovább…

Még néhány órán át ehhez hasonló dolgokról beszélgettek, majd a Prouse szülők búcsúztak és hazamentek.

Amikor Chloe hazaért, eleinte nem tudta mire vélni Nate örömét, lelkesedését, figyelmességét, egyáltalán nem számított erre. Amikor azonban leesett neki, hogy a barátja az ő „kis” füllentése miatt jár 10 centivel a föld felett, kezdte egyre rosszabbul magát. Ez azonban Nate-nek is feltűnt, aki aggódva leste minden szavát, s sejtelme sem volt arról, hogy valójában csak lelkiismeret furdalása van a lánynak, és nem tudja, hogy adja Nate tudtára az igazat.

Eleinte úgy gondolta, hogy jó móka lesz, azonban ezek után, hogy az ifjabb Prouse fiú így beleélte magát az apaszerepbe, nem volt szíve egy világot összeomlasztani benne. Így amikor Nate a „terhességéről” faggatta, mindig kitalált valami újabb és újabb hazugságot. Chloe végül már attól félt, hogy ha barátja megtudja az igazat, akkor sosem bocsátana meg neki és tényleg végleg szakítanának. Így viszont meg annyira beleélte magát a szerepjátékba, hogy már ő is kezdett kételkedni az igazságban…

Akkor pedig, amikor egyik nap, a munkából hazaérve a kiságyat összeszerelő Nate képe várta a nappalijukban, teljesen lesokkolt…

-Mi-mi-mit csinálsz? –kérdezte miután túljutott az első ledöbbenésén és lassan elkezdett megszabadulni a kabátjától, táskájától és cipőjétől. Nate kivette a szájából az összeszerelési útmutatót és folytatta a csavarozást.

-Azt hittem adja magát… Kiságyat szerelek –válaszolta meg a kérdést, majd vetett egy újabb pillantást az útmutatóra, mire Chloe kikapta a kezéből.

-Nem szabad. Ilyen korán megvenni a babaholmikat… Balszerencsét jelent a kicsire nézve –harapott az ajkába Chloe. Nate erre akkora erővel rúgott bele a félig kész ágyba, hogy az darabjaira esett.

-Erről nem tudtam… -dugta a zsebébe a kezeit aggódva, mire Chloe-ban megint feltámadt a lelkiismeret. De ahelyett, hogy bármit mondott volna inkább szorosan Nate-hez bújt.

-Hé, hé! Nyugi! Nem lesz semmi baj… -ölelte magához a lányt, miközben a hátát simogatta. Chloe pedig bármennyire szerette volna visszafojtani a könnyeit végül mégis sírni kezdett, Nate legnagyobb megdöbbenésére. Így elengedte a lány, hogy a szemébe nézhessen.

-Mi a baj? –tette fel a leginkább várható kérdést, mire Chloe megrázta a fejét. El akarta mondani az igazat, már nagyon itt volt az ideje. Idővel Nate-nek úgy is fel fog tűnni, hogy nem terhes és akkor majd lesz itt nagy tányértörés. Bár… akármikor mondja el valószínűleg mindig veszekedés lesz a vége.

-Ki fogsz dobni, ha elmondom –szipogott egyet Chloe, majd újra zokogni kezdett, Nate pedig csak értetlenül állt a történtek előtt. Elképzelése sem volt róla, hogy mitől borulhatott így ki Chloe és legszívesebben kihagyta volna azt a részt, amikor kétségbeesetten próbálja rávenni a lányt, hogy mondja el mi bántja. Igazán nagy késztetést érzett, hogy használja a képességét, de tudta, hogy minden barátja utálja, ha csak úgy szórakozásból a gondolataikban turkál.

-Dehogy doblak ki! Akkor doblak ki, ha nem mondod el, hanem magamtól jövök rá –próbált valahogy a lányra hatni Nate, de Chloe csak újra megrázta a fejét, jelezve, hogy nem hiszi el –Chloe, ne akard, hogy használjam a képességemet. Nagyon nem szeretném –kérte Nate, mire a lány abbahagyta a sírást. Úgy tűnt csak most jutott eszébe, hogy barátja telepata így gyorsan elhátrált tőle, belebújt a cipőjébe és már távozott is a lakásból.

-Chloe! –rohant utána a folyosóra Nate, de a lány akkor már lépcsőzött is lefele, hogy minél messzebb kerüljön a lakástól ezzel elkerülve, hogy a fejében turkáljanak. Nate pedig kezdett egyre idegesebb lenni. A következő percek csigalassúsággal teltek a számára, és óráknak érezte azt az időt, ami addig telt el amíg Chloe összeszedte a bátorságát és haza érkezett.

-Chloe, ne csináld ezt velem. Megőrülök a tudattól, hogy valamit titkolsz előlem. Ennél semmi sem lehet rosszabb. Na jó, talán mégis… De nem! Mond el! –könyörgött Nate egyre reményvesztettebben, mire Chloe-nak az ajkába kellett harapnia, hogy ne sírja el újra magát.

-Én csak egy kicsit szórakozni akartam, de te nem úgy reagáltál rá, ahogyan az megszokott lett volna tőled. És én csak halogattam és halogattam az igazságot és végül ez lett belőle. Sajnálom, tényleg –magyarázta Chloe elcsukló hangon és tekintete újra meg újra a kiságyra vándorolt, mire Nate-nek leesett.

-Nem vagy terhes –jelentette ki üres tekintettel és egy világ omlott össze benne. Chloe lassan nemet intett a fejével, majd sírni kezdett. Nate néhány percig csak döbbenten állt és nézte a zokogó Chloe-t, végül gúnyosan elnevette magát –Kész. Hülyét csináltál belőlem az elmúlt hetekben… Olyan nehéz lett volna kimondani, hogy „Nate, csak hülyültem nem lesz gyerekünk”. Mi volt ezen olyan nehéz? –kiabált Nate, mire Chloe csak újra meg újra felzokogott – Miért kell neked mindig elrontanod? Miért?! –kiabált tovább, Chloe pedig csak egyre jobban sírt. Fogalma sem volt arról, hogy mit mondhatna és mindenben igazat adott Nate-nek. Ez volt az, ami a legjobban zavarta, hogy a fiúnak igaza van.

-Én… nem akartam –nyögte végül két zokogás között, mire Nate idegesen beletúrt a hajába. Nem tudta elhinni, hogy barátnője hetekig azzal hitegette, hogy hamarosan apa lesz. És most amikor már ennyire beleélte magát akkor derül ki, hogy csak hazugság volt az egész.

-Csak azt mond meg, hogy mire volt jó ez az egész? Mert még nem látom az értelmét. Azt vártad, hogy majd kibukom tőle, és akkor megkönnyebbülök, ha elmondod az igazat? Hát nem jött össze… Csak ezt érted el. Remélem elégedett vagy! Idegesített, hogy nincs min veszekednünk vagy mi? Ennyire szörnyű, ha jól megvagyunk? Muszáj volt kitalálnod valamit? –kiabált újra Nate majd egy mozdulattal lesöpörte az üvegasztalt, mire az azon lévő váza darabokra tört. Chloe pedig csak tovább sírt és bár szeretett volna mondani valamit, egy hang sem jött ki a torkán –Menj el Chloe… Menj el innen –túrt bele újra a hajába Nate mire a lány ijedten kapta föl a fejét, majd nemet intett.

–Azt mondtam, menj el –ismételte meg magát Nate és összefonta maga előtt a karját. Chloe szipogott egyet, majd felvette a kabátját és a táskáját aztán kinyitotta a bejárati ajtót.

-Nate, én… -fordult vissza mielőtt elhagyta volna a lakást, de a fiú nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

-Ne Chloe, kérlek –nézett a lány szemébe, majd figyelte, ahogy becsukódik Chloe után az ajtó. Egy rövid ideig még nézte a lány hűlt helyét, majd fáradtan megtörölte az arcát. Alig tudta felfogni az elmúlt egy óra történéseit. Az egyik pillanatban még boldogan csavarozgatta a kiságyat a következőben pedig már reményvesztetten áll egyedül a lakásban. Miután megvacsorázott és vett egy forró zuhanyt úgy döntött, hogy ma korán elmegy lefeküdni. Ám csak forgolódott az ágyban. Hiányzott neki, hogy Chloe mellette feküdjön. Hogy szorosan magához ölelje és hallgassa a lány szuszogását. Ezerszer is megbánta, hogy első felindulásában elküldte.

Chloe is csak forgolódott az ágyában. Némi habozás után végül úgy döntött, hogy a ma éjszakát a szülei házában tölti, elvégre ők most úgy sincsenek a városban, így most a régi szobájában aludt. Vagy legalábbis próbált elaludni. Utálta magát, amiért nem tudott semmit mondani Nate-nek. Talán ha mondott volna valamit, akármit, akkor nem ez lett volna a vége. Nagy önmarcangolásából végül az zökkentette ki, hogy valami koppant az ablakán. Aztán újra és újra egészen addig, míg a lány fel nem kapcsolta a villanyt és ki nem nyitotta az ablakot, hogy megnézze, mi zörög.

-Hé! Hülye voltam! Sajnálom, nem kellett volna elküldenem téged –hallotta a sötétből Nate hangját, mire mosolyogva megrázta a fejét.

-Én voltam a hülye, hogy hetekig hazudtam neked.

-Jó, ez igaz. De esetleg lejöhetnél, ha már így az éjszaka közepén átutaztam a fél várost érted. Vagy ha nagyon akarod, akkor összehozhatunk egy erkély jelenetet –vigyorgott Nate, mire Chloe elnevette magát.

-Nincs is erkélyem.

-Akkor legyen ablak jelenet… De csitt mi fény nyilall az ablakon? / Ez itt Kelet és Júlia a Napja! / Kelj, szép Nap és az irigy holdat öld meg, /Mely, már beteg és bútól sápadoz, /Mivel te, a szolgálólánya szebb vagy, /Ne légy cselédje hát, irigykedik rád –idézett Nate abból az oly híres erkélyjelenetből, mire Chloe csak ámult és bámult.

-Hé tovább… Még egy fél oldal hátra van a monológodból –bíztatta a fiút, mire Nate vágott egy fintort.

-Mi lenne, ha arra a részre ugornánk, ahol Júlia lejön és megcsókolja Rómeót? –ajánlotta fel Nate egy féloldalas mosoly kíséretében, mire Chloe rákönyökölt az ablakpárkányra.

-Erre a részre valahogy nem emlékszem –gondolkozott el, mire Nate csípőre vágta a kezét.

-Ha tovább húzod-halasztod a dolgot, itt hagylak. Különben is… Itt az ideje felújítani a darabot –ajánlotta fel, mire Chloe becsukta az ablakot, leoltotta a lámpát majd egy perccel később már Nate karjaiban találta magát.