Lucy legnagyobb meglepetésére Davidet nem egyedül találta otthon, legalábbis a női kabát láttán erre a következtetésre jutott. Azonban szétnézve a nappaliban, csak Davidet látta, úgyhogy élve az alkalommal gyorsan rá is ugrott, és karmolni kezdte. A fiú hangos kiáltásaira és szitkozódásaira Kleo kirohant a fürdőszobából, ahol eddig a haját próbálta rendbe tenni. Már megbánta, hogy eleget tett a fiú kérésének, és adott neki még egy esélyt, hogy megmagyarázza a dolgokat. Otthon kellett volna maradnia. Mire kiért a nappaliba már csak a sérült Davidet találta a földön. Kleo letérdelt mellé, és a sebeit vette szemügyre. A fiú hasán és mellkasán hosszú, vörös karmolások éktelenkedtek, melyekből még mindig szivárgott a vér, jelezvén, hogy elég mélyek. A karján és lábán található karcolások sem voltak valami szépek, de legalább nem olyan súlyosak. Nem hitte volna, hogy Lucy ilyen messzire megy. Ez már túllépte a fenyegetés határát. A fürdőszobában bevizezett egy ruhát, majd visszament a fiúhoz, és a jéghideg szövetet végighúzta a sebeken. David felszisszent.
- Csak csíp és hideg – mosolygott Kleora.
- Megmondanád, hogy miért csinálom ezt, amikor már szakítottunk? – sóhajtotta a lány.
- Mert nem csak azokon szoktál segíteni, akikkel jársz – vágta rá a választ David két szisszenés között. 
Kleo elfordult. Magának sem akarta bevallani, de még mindig szerette ezt a kétbalkezes hazugot. De sokkal önérzetesebb volt annál, hogy visszamenjen hozzá. Kiment a fürdőszobába és még egyszer bevizezte a ruhát.
- Lucy most tényleg túlzásokba esett – jegyezte meg mellékesen Kleo. – Ezekkel a sebekkel minél hamarabb kórházba kell menned. Kapsz pár rúgást vagy ütést, esetleg nekimész valaminek, és máris a pokolból fogsz feltekinteni ránk…
- Miért a pokolból? Miért nem a mennyországból? – kérdezte a fiú játszódott sértődöttséggel.
Azonban rögtön abbahagyta a poénkodást, amikor meglátta a lány gyilkos tekintetét. Abból a nézésből minden megvetést kiolvasott. Minden további megjegyzés nélkül bólintott, jelezvén, hogy egyetért a lánnyal. Tettek egy ideiglenes kötést a hasára, majd Kleo összedobált pár cuccot egy táskába, amire szüksége lehet a kórházban. A fiú hálásan nézett rá.
- Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled – bókolt.
- Hát én se… - morogta Kleo.
Semmi kedve nem volt ehhez az egész hajcihőhöz. Mehetnek a kórházba, aztán várhat ott David műtétjére, mert ha már egyszer ott van, bunkóság faképnél hagyni. Aztán valakinek itthon is ápolnia kell, és előre tudta, hogy nem lesz önként jelentkező. Szégyellte magát, de azt kívánta bárcsak ne végzett volna félmunkát Lucy. Mennyivel egyszerűbb lenne az élete. Nem az idejét sajnálta, dehogy… Inkább csak azt, hogy megint nem tudta, hányadán áll a dolgokkal. Hátratúrta a haját, felkapta a kis táskát, majd a fiúra nézett:
- Indulhatunk?
David bólintott, majd egyik kezével a lányra támaszkodott, miközben a másik kezével a hasát szorította. A kötés máris átázott. Kleo beharapta az alsó ajkát.
- Nem fogja kibírni a kötés a kórházig – sóhajtotta. – Lehet, egyszerűbb lenne, ha felhívnám Mattet.
És hogy szavainak nyomatékot adjon a telefonhoz sétált. Azonban alig hogy tárcsázta a számot, David megszakította a vonalat. Kleo értetlenül nézett a fiúra. Eddig azt hitte, neki is érdeke, hogy meggyógyuljon. Amikor hangot adott véleményének, David csak megrázta a fejét.
- Épp elég baj, hogy téged is belekevertelek – adta meg a magyarázatot. – Nem akarom, hogy megint megbomoljon az egység.
- Mióta érdekel ez téged? – csattant fel Kleo. – Azt hittem ez az egész csak néhány no-name emberről szól!
David úgy állt ott, mint akit felpofoztak. Tudta, hogy amikor ezt mondta, teljesen a lány lelkébe gázolt. De tényleg így gondolta… legalábbis akkor. Egy ideig farkasszemet néztek egymással, majd Kleo duzzogva kérdezte meg:
- Akkor mi legyen? Elvérzel itt, kihívjam a mentőket vagy áthívjuk Mattet?
Azonban Kleo tudta, hogy a kérdése nem helytálló. Lehet, hogy Matt nem is jönne segíteni, hisza  köztük lévő egység rég megbomlott, csak erről David semmit nem tud. Mielőtt a fiú válaszolhatott volna az ajtó hangosan kicsapódott. Kleo összerezzent és a földre huppant, David pedig rögtön a tetteseket kereste. Nem kellett sokáig várni rájuk, ugyanis pillanatokon belül Selene és Tyler sétált be. A fiú zsebre tett kézzel, hátát a falnak vetve várta, hogy történjen valami. Semmivel sem csinált többet, mint muszáj. Ellenben Selene szép kis csípőriszálást bemutatva közeledett Davidhez. Szőke haja kibontva hullott a vállára, szeme vészjóslóan villogott.
- David, micsoda meglepetés – mosolyodott el a lány.
- Képzelem… mintha nem is számítottál volna arra, hogy itt lesz – jegyezte meg Kleo epésen.
Selene vetett rá egy gyilkos pillantást, majd visszafordult a fiúhoz. Végigmérte Davidet, majd a falhoz nyomta, mire a fiúból kiszakadt egy fájdalmas kiáltás.
- Hopp, nem vettem észre a sebeidet – tettette az ártatlant. – Valaki jól helyben hagyott, talán kórházba kéne menned. Bár, ha belegondolok, nem lesz rá szükség – húzta ördögi vigyorra a száját Selene, majd jó erősen hasba rúgta Davidet.
A fiú kétrét görnyedve a földre térdelt. A hasánál lévő sebből még erősebben kezdett szivárogni a vér. A cseppek szabálytalan kör alakot hagyva hullottak a padlóra. Kleo épp kelt volna fel, hogy segítsen a fiúnak, ám mozdulni sem bírt.
- Mi a…? – nézett körbe, majd tekintete megállapodott Tyleren. – Nagyszerű…
Erősen koncentrált, mire megjelent két gyönyörű leopárd. A nagymacskák kecsesen mozogva mászkáltak közöttük, melynek következtében Selene ereiben megfagyott a vér. Az egyik leopárd kimeresztett karmokkal kapott a lány után.
- Tyler, csinálj valamit! – kérte szinte sikítva.  
A fiú vetett egy pillantást a két állatra, mire azok ugyanúgy mozgásképtelenné váltak, mint Kleo. A lány dühösen tekintett maga elé, majd vereségét elfogadva eltűntette két teremtményét.
- Mit akartok? – kérdezte fogai között szűrve a szavakat.
- Csak segítünk, hogy ne kelljen mentőt hívnod – kacsintott rá Selene.
Kleo Tylerre nézett, azonban a fiú arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Mint valami szobor, úgy állt ott a fal mellett. A lányt David nyögése térítette magához. A fiú arca verejtékben úszott, körülötte pedig az egész padló vérben.
- Még megölöd! – kiabálta Kleo egyre hevesebben dobogó szívvel.
S amint meglátta Selene szemében azt a kis gonosz csillogást, megvilágosodott. Megértette, hogy ez a cél. Olyan súlyos sérülést akar okozni Davidnek, hogy azon már orvos ne tudjon segíteni. Aggódva nézett maga elé, majd lopva Tylert figyelte. Amikor a fiú elbambult, létrehozott egy macskát, majd kiküldte a konyhába egy késért.
- Végső esetre – gondolta magában, miközben félszemmel Selene társát figyelte.
David újabb egy hatalmasat ordított, mire Kleo odanézett. Szinte könnybe lábadt a szeme a látványtól: David a földön feküdt a saját vérében, míg Selene a legfrissebb és legnagyobb sebeket rugdosta és ütögette. A lány őrült módjára ütötte-vágta  fiút, keze és cipője minden egyes alkalommal véresebb lett. David összeszorított fogakkal próbálta tűrni a kínzást – kevés sikerrel.
- Elég lesz Selene – hallotta valahonnan messziről Tyler mély hangját Kleo.
Azonban úgy tűnt, hogy Selene nem hallotta meg, a fiú meg nem törte magát, hogy még egyszer rászóljon. Kleo mérgesen nézett Tylerre.
- Szólj már rá még egyszer! Még a végén megöli!
Tyler vetett egy unott pillantást Kleora, majd elfordult. Kleo idegesen túrta a haját, mint aki nem tudja, hogy mihez kezdjen. Valójában nem is tudta. David már a halálán volt, eddig is súlyos sérülései a rúgások és ütések után még jobban véreztek, Selene látszólag élvezte a helyzetet, Tylert pedig nem érdekelte. Kleo az alsó ajkát harapdálva keresett valami kiutat a helyzetéből.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – ordította David, majd a feje oldalra billent, tekintete kezdett üvegessé válni.
Selene, mint aki jól végezte a munkáját, hátrafordult és biccentett társának. Kleo újra tudott mozogni, és rögtön Davidhez rohant.
- David… David!! – szólongatta, ám a fiú már nem reagált. – DAVID!!
Alig vett levegőt és a pulzusa is egyre kitapinthatatlanabb lett. Egy nagy véres bábnak tűnt. Mint egy színpadi kellék. Kleo gyomra felfordult a gondolatra, majd izzó szemekkel fordult Selene felé, és lassan elindult felé. Testtartása semmi jót nem ígért, ahogy a kezében lévő konyhakés sem.
- Meghalsz! – kiáltott a lányra.
- Vagy esetleg te követed Davidet – jegyezte meg Selene, miközben kihúzott egy tőrt a bokájára erősített tokból.
Kleo erre nem számított, de nem sokat teketóriázott: rávetette magát a lányra, és kihasználva a meglepetés erejét, a kést a szívébe szúrta.  
Selene kigúvadt szemekkel hörgött, és még megpróbálta Kleoba döfni a tőrt, ám az kiesett elgyengült kezéből. Kleo döbbenten nézett le a kezére, amiben előbb még ott volt a kés. A Selene mellkasán keletkezett sebből folyni kezdett a vér, mire Kleo remegve állt fel a lányról. Még Tyler amúgy pókerarca is meglepettséget tükrözött. Nem számított rá, hogy ez lesz a látogatásuk vége. Ráadásul Kleot sem egy gyilkos típusnak képzelte el. A lány még mindig remegve leült a földre, és úgy nézett Selene-re, mint aki nem hisz a szemének. Nem akarta elhinni, hogy tényleg megölte. Hisz nem akarta, hogy ez legyen. Már egész testében remegett, átkarolta magát, de semmit nem használt.
- Megölted – közölte a fiú érzelemmentes hangon. – Miért?
Kleo könnyes szemekkel nézett a fiúra, majd megrázta a fejét. Miért is ölte meg? Hirtelen nem tudott gondolkodni, azt se tudta, hol van. Az agya kikapcsolt, túl nagy sokk érte.
- Megölte Davidet – suttogta pár perccel később. – De ha én nem ölöm meg… akkor ő végez velem, nem?
- Ja – válaszolt Tyler, miközben David holttestét Selene-é mellé húzta.
A szoba csupa vér volt. Véres volt a padló, a szőnyeg, a kanapé, de még a rajtuk lévő ruhák is. Kleonak be kellett csuknia a szemét, mert majdnem rosszul lett a látványtól. Egy ideig azt hitte, hogyha nem látja a holttesteket, akkor meg sem történt a gyilkosság. De hamar rá kellett jönnie, hogy ez nem így megy. Gyilkos lett belőle, még akkor is, ha részben önvédelemből.
- Úgy tudtam, szakítottatok – folytatta Tyler kimérten a beszélgetést.
- De szerettem… csak sokkal jobban sértett, hogy végig hazudott nekem, mintsem elfelejtsem az egészet. És most már nem is tudok bocsánatot kérni tőle… Többé… többé nem mondhatom el neki, hogy… hogy szeretem. Soha többé – mondta, majd zokogni kezdett.
A fiú nem törődött az idegileg összetört Kleoval. Azon gondolkozott, hogy hogyan tudnák eltussolni az ügyet. Az egyedüli, aki bűnhődne, Kleo lenne, pedig Selene és David is ugyanolyan bűnös volt. Ráadásul ahogy végignézett a lányon, felfogta, hogy így is eléggé szenved. Nem kell neki börtön ahhoz, hogy bűnösnek érezze magát. Sőt, inkább pszichológusra lenne szüksége… ha nem pszichiáterre.
- De abban is lenne igazság, ha azt mondanám, én akartam megölni, azért, amit tett velem – tette még hozzá két szipogás között Kleo, és arra gondolt, hogy nem is olyan rég, tényleg David halálát kívánta. Ahogy ez eszébe jutott, újból zokogni kezdett.
Tyler bólintott, nem érdekelte, hogy a lány nem látta. Semmi köze nem volt hozzá, így vigasztalni sem próbálta. Sokkal jobban izgatta, hogy mi legyen a két holttesttel.
- Na figyelj, amíg én elrejtem valahova ezt a két szerencsétlent, addig te takaríts ki! Még friss a vér, forró vízzel ki kell jönnie minden anyagból – szólalt meg Tyler, majd megfogta a holttesteket és árnyékként eltűnt.
Kleo még mindig sírva nézett körbe, majd nekilátott a takarításnak. Először a kanapéból szedte ki a vért, majd a szőnyegből. Mindent rengetegszer sikált át, még akkor is vérfoltokat látott, amikor már nyoma sem lehetett. Bő 2 óra múlva már csak a padló volt véres, meg a rajta lévő ruha. Ekkor érkezett vissza Tyler. Elismerően nézett végig az eddigi munkán, majd segített a padló feltörlésében.
- És most? – kérdezte Kleo félájultan, amikor végeztek.
Nem is fizikai fáradtságról volt szó, sokkal inkább mentálisan merült ki. Még mindig nem tudta felfogni, hogy megölte Selene-t, és hogy Selene a szeme láttára gyilkolta meg Davidet. Megrázta a fejét, próbálta elűzni a szörnyű képeket, de nem igazán ment. Tylert kereste a szemével, de sehol sem látta. Kezdett bepánikolni, hogy egyedül maradt. Félt ettől a helytől, félt önmagától. Lekuporodott egy sarokba és magát átkarolva ringatózott.
Eközben Tyler David szobájában pakolta össze a fiú ruháit egy sporttáskába. Aztán egy másikba az összes többi cuccát szórta be.
- Kész vagyunk – mondta miközben kiment a nappaliba, majd Kleora nézett.
Egyértelmű volt, hogy a lány nem fogja bírni a gyilkosság terhét hosszú távon. Tyler az égre emelte a tekintetét. Akart segíteni Kleon, meg nem is. Utálta, ha valaki nyafog és ilyen szinten szenved, ugyanakkor meg tudta érteni, hogy mit érez a lány. Milyen az, ha egy másik embert megfosztasz az élettől.
- Úgy állítjuk be a dolgokat, mintha David és Selene együtt lelécelt volna. A kéglit itt hagyjuk üresen, de kitakarítva. A cuccaikat elégetjük, ahogy a sajátunkat is. Semmi nyoma nem marad a gyilkosságnak – közölte a fiú, majd karon ragadta Kleot, és ismét árnyékalakban távozott.
Az utolsó pár utcasarkot már gyalog tették meg, de a sikátorok között. Nem lett volna kellemes, ha valaki meglátja őket véres ruhákban mászkálni. Azonban a fiú képessége este használhatatlan volt. Ha sötétben marad árnyékalakban, akár meg is halhat. Ezt meg nem kockáztatta.
Kleo üres tekintettel sétált a fiú mellett. Már kiszáradt a könnycsatornája, annyit sírt, de a depresszióba zuhanás fázisa igazán még csak most kezdődött. Nem érdekelte, hogy hol vannak. Semmi se érdekelte, csak az, hogy gyilkos lett. Kulcscsörgésre eszmélt az önmarcangolásból, és amikor szétnézett egy lakóházban találta magát.
- Öltözz át – dobta oda az egyik ingjét Tyler, miután bementek a lakásba. – A véres ruháidat meg majd passzold le.
Kleo bólintott, és ismét követte a fiú utasításait. Nem értette, hogy miért hallgat arra a személyre, aki megakadályozta, hogy megmentse David – és ezáltal Selene – életét. De nem is nagyon gondolkozott rajta, csak tette, amit kellett. A fürdőszoba tükrébe nézett, és egy idegent látott. Egy nyúzott arcú, vörösre sírt szemű gyilkost. Legszívesebben összetörte volna a tükröt, de uralkodott magán. Hideg vizet fröcskölt az arcába, megmosta a kezét és felvette az inget, ami a combja közepéig ért, majd kiment a fiúhoz. A kis kandallóban tűz ropogott, előtte pedig David cuccai, valamint Tyler véres ruhái voltak egy halomba dobálva. A saját ruháját is odadobta, majd lerogyott a földre. A fiú rá se nézett, úgy kezdett beszélni:
- Holnap Selene cuccait is elégetjük, aztán szépen hazamész, és úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Én nem fogom elmondani Victoréknak, hogy mi történt valójában, csak egyszerűen beadom nekik a lelécelős sztorit. Hogy te mit mondasz a haverjaidnak, az a te dolgod… De a helyedben az összes ezzel kapcsolatos emléket kitöröltetném a fejemből… Így nem fogsz rendes életet élni. Előbb-utóbb be fogsz golyózni…
Többet nem mondott, Kleo pedig csak bámulta, hogy a ruhák hogyan kapnak lángra és válnak semmivé, pont mint David és Selene emléke.
Másnap Tyler tíz után vánszorgott ki a szobájából. Amikor meglátta Kleot a kanapén ülni, kicsit összezavarodott. Hirtelen azt sem tudta, hogy mi történt előző nap, hogy miért van egy lány a lakásán, ráadásul az ő ingében. Riadt kifejezés ült ki az arcára, mintha a legrosszabbra gondolna.
- Remélem nem baj, hogy még itt vagyok – nézett rá Kleo, és látszott rajta, hogy nem sokat aludt. – Amúgy… ti nem egy lakásban laktok?
- Mi van? – nézett rá kissé kómás fejjel a fiú, miközben még mindig a tegnapi eseményeket próbálta felidézni. – Jah, de – válaszolt egy rövid szünet után, mikor leesett neki, hogy miről beszél a lány. Ekkor beugrott neki, hogy mi történt tegnap, és miért ül egy lány a kanapéján.
- Akkor nem itt laktok. Mármint senki nincs itt… - próbálta elmagyarázni a gondolatmenetét, több-kevesebb sikerrel.
Tyler nekilátott kávét főzni, és az ott maradt cuccok között kutatni. Talált is két bögrét, bár az egyiknek le volt törve a füle, de most ez számított a legkevésbé. Csendben munkálkodott a konyhában, és Kleo kezdte azt hinni, hogy meg se hallotta, amit mondott.
- Elvileg ez volt a lakásom, de most már csak dolgozni szoktam itt. Vagyis, lassan már azt sem – mondta, miközben kitöltötte a gőzölgő kávét. – El kell adnom, mert csak a pénzt emészti fel – indokolta előbbi kijelentését, és ezzel lezártnak tekintette a témát.
Kleo egy mosoly kíséretében megköszönte a kávét, azonban a fiú még csak nem is viszonozta a kedves gesztust. Mintha nem akarna közel kerülni senkihez. Kleo nagyot sóhajtott, és arra gondolt, hogy ez a gyilkosság akarva-akaratlanul és létrehozott egy kapcsot közöttük. Gondolkozott, hogy miről beszélgethetnének, de inkább elvetette az ötletet.
- Te itt maradsz, amíg én elhozom otthonról Selene cuccait – állt fel a kanapéról Tyler, és a piszkos bögrét a mosogatóba tette.
Elment, hogy lefürödjön. Miközben zuhanyzott, azon gondolkozott, hogy tényleg ezt a házat kell-e eladnia. Sose támaszkodott más emberekre. Sose bízta az életét és a megélhetését másokra. Itt is meg volt mindene… barátokat kivéve. Rosszkedvvel lépett ki a fürdőszobából, és köszönés nélkül hagyta el a lakást. Zsebre tett kézzel, a lábát nézve sétált hazafelé.
- Hát te? – kérdezte Lucy, amikor meglátta a megérkező Tylert.
A lány éppen ebédet készített és a fiú gyomra korogni kezdett a jó illatok hatására, hisz nem is tudta, mikor evett utoljára. A tegnapi nap évezredeknek tűnt. Az, hogy rárontottak Davidre… Ahogy ez eszébe jutott, megállt benne az ütő. Hisz Victorék tudják, hogy Selene-nel hova mentek. Ha most kérdezősködni kezdenek, akkor nagy bajban lesznek. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha válaszra sem méltatja a lányt, így rögtön a szobája felé vette az irányt. Lucy felvont szemöldökkel nézett utána, de nem szólt semmit. Megszokta, hogy ebben a házban mindenkinek megvannak a maga hülyeségei. Ráadásul Tyler egy külön történet volt. Egyikük sem ismerte igazán, és ami a legfurább volt, néha úgy érezte, hogy nem is akarja senki megismerni. Eközben a fiú a szobájában gondolkozott. Meglehetősen nehéz dolga lesz egy nagy táska női ruhával és cuccal lelépnie. Felvette az árnyékalakot és egy kis ajtó alatti résen besurrant Selene szobájába.
- Biztos van valami bőröndje, vagy táskája – motyogta, miközben a ruhákat dobálta az ágyra.
Egy fél óra múlva már összepakolva ült a két bőrönd mellett. Fogta magát, és szétnézett még egyszer a szobában. Kinyitotta az összes szekrényt és kihúzgálta a fiókokat, amikor egy képet talált. Viszonylag régi lehetett, Selene-t és Davidet ábrázolta. Összevont szemöldökkel nézte, ahogy Selene átkarolja a fiú nyakát, és őszintébben mosolyog, mint valaha. Aztán a képet is beledobta az egyik bőröndbe, és visszatolta a fiókot.
- Selene? Itthon vagy? – kopogott be Lucy.
- A francba – szitkozódott Tyler, majd a két bőröndöt berúgta az ágy alá. – Biztos meghallotta, hogy pakolok – dünnyögte magának, miközben árnyékalakot vett fel.
- Selene? – kopogott tovább a lány, majd benyitott.
Legnagyobb meglepetésére egy üres szobában találta magát. Kihúzott pár fiókot és a szekrényt is kinyitotta, de semmit nem talált, ami Selene-é lenne. Karba tett kézzel állt a szobában, majd egy vállrándítással elintézve a dolgot visszament főzni. Tyler visszatérve eredeti alakjába nagyot sóhajtott. Ez közel volt, ráadásul most majd magyarázkodhat a többieknek. Kiment, hogy a fürdőszobából is elhozza a lány cuccait. Azonban amikor a rengeteg sminkkel, fésűvel és egyéb piperecuccal találta szembe magát, zavarba jött. A tarkóját vakargatva próbálta eldönteni, hogy melyik Selene-é. Tíz perc szenvedés után úgy döntött, hogy mindent ott hagy. Végül is, ha elszökne, biztos nem foglalkozna azzal, hogy mindent magával vigyen. Főleg nem ilyeneket, hogy fogkefét, meg fésűt, amit piti pénzért megkap egy sarki boltban.
- Na, én lépek dolgozni – ment ki a konyhába Tyler, mintha semmi sem történt volna.
- Nem eszel? – kérdezte Lucy.
- De… vagyis nem – válaszolt a fiú, mikor eszébe jutott, hogy miért jött, és hogy a lány még mindig vár rá a lakásán. – Csáó!
Lucy csípőre tett kézzel elállta a fiú útját és bevetette a leggonoszabb nézését is. Tyler nem tudta mire vélni a dolgot, így válaszul kérdőn nézett rá. Próbálta visszafogni magát, mert legszívesebben már lekevert volna egy pofont a lánynak, de a jómodor másképp követelte. Meg amúgy is a haverjainak tartotta ezeket az embereket, és próbált megváltozni.
- Gyanús vagy nekem – jelentette ki Lucy. – Miért jöttél haza, ha annyi dolgod van? Egyáltalán miért nem itt dolgozol? És miért nem mondtál semmit a tegnapi napról?
- Mi vagy te, az anyám? – gúnyolódott a fiú, majd előhúzott a zsebéből 2 CD-t. – Ezekért jöttem.
Majd mielőtt Lucy bármit is mondhatott volna, gyorsan elhagyta a lakást. Kint hálát adott Istennek, amiért gondolt a két CD-re, mint kifogás, majd felvette az árnyékalakját, aznap már kitudja hanyadszorra, és visszaosont a lakásba a két bőröndért. Hamarosan már a friss tűz előtt ült, és a lány holmijait dobálta rá.
- Ezeket a ruhákat elvehetném, csak hogy legyen miben hazamennem? – kérdezte Kleo, miközben felemelt egy farmert, meg egy pólót, egy hozzáillő sportcipővel. Igaz, a cipő kicsit nagy volt rá, de a célnak megfelelt.
- Felőlem, de amint hazaérsz, tüntesd el őket – válaszolt nemtörődöm hangon a fiú. – És ha rám hallgatsz, tényleg kitöröltetsz minden emléket a fejedből…
- Nem. Nem akarom elfelejteni Davidet, még ha ez azzal is jár, hogy a gyilkosság tudatával kell élnem – rázta meg a fejét a lány, miközben ismét sírni kezdett. – Miután elmentél, ötször zuhanyoztam le, mert úgy éreztem, hogy még mindig vérfoltok vannak rajtam. Ha ránézek a kezemre, még most is látom benne a kést…
Tyler hallgatta, hogy mit mond a lány, de nem mutatott különösebb érdeklődést. Automatikusan dobálta a tűzre a ruhákat és személyes holmikat, amikor ismét a kezébe akadt a kép. Selene őszinte mosolya, és boldogságtól csillogó szeme most is elgondolkoztatta. Már épp rádobta volna azt is a tűzre, amikor meggondolta magát, és inkább eltette a zsebébe. Eközben Kleo aznap már hatodszor állt be a zuhany alá, mire a fiú csak megrázta a fejét. Közel negyed óra múlva Kleo már Selene ruháiban állt a fiú előtt, készen arra, hogy elinduljon.
- Tyler, ugye így hívnak? – nézett kissé félénken a fiúra, azonban az nem reagált. – Miért segítettél nekem?
A fiú egy pillanatra abbahagyta a tűz piszkálását, úgymond belefagyott a mozdulatba. Kleo kezét a kilincsen tartva várta a választ, de a fiú meg sem szólalt. Egy ideig csak a tűz ropogását lehetett hallani, majd az ajtó halkan becsukódott. Kleo hazament, magára hagyva Tylert a gondolataival és Selene ruháival.
Kleo próbált úgy beosonni a saját szobájába, hogy ne találkozzon senkivel. Azonban ez a terve kudarcba fulladt, ugyanis Tina a nappaliban várt rá. Legalábbis úgy tűnt, hogy rá vár.
- Hol voltál? – kérdezte számonkérő hangon a megérkező lánytól.
Látszott rajta, hogy nagyon aggódott, de ez Kleot ahelyett, hogy jóleső érzéssel töltötte volna el, sírásra késztette. Alig sikerült megnyugodnia, mióta elindult Tylertől, már megint zokogott. A tegnapi nap eseményei filmként pörögtek le az agyában, újra, újra és újra. Szerette volna elmesélni valakinek, hogy mi is történt valójában, szerette volna, ha a barátai megvigasztalják, de tudta, hogy ezt most nem teheti meg.  Nem foglalkozva Tina aggódó tekintetével és kérdéseivel, berohant a fürdőszobába, és az ajtóban kétszer elforgatta a kulcsot. Erős hányinger lett úrrá rajta, ahogy megint eszébe jutottak a tegnapi események. Egy ideig a WC előtt térdelt, aztán engedett magának egy kád forró vizet. Még mindig úgy érezte, hogy véres. Tina hiába kopogtatott az ajtón, Kleo nem reagált. Egyedül akart lenni. Egy bő óra múlva vizesen lépett ki a szobából. Szemei dagadtak és vörösek voltak, bárki megmondta volna, hogy a sok sírástól.
- Akarsz enni? – kérdezte Tina, amint meglátta barátnőjét.
Kleo csak megrázta a fejét, valami bocsánatfélét motyogott, és visszament a szobájába. Örült, hogy Tina nem faggatta, hogy csak azt kérdezte, éhes-e. Mielőtt tovább gondolkozhatott volna, elnyomta az álom.
Egy hét telt el, és Kleo egyre rosszabb állapotban volt. Alig evett, és ennek következtében sokat fogyott. Nem beszélt a barátaival, vagy a fürdőszobába zárkózott be vagy a szobájába. Tina annyira féltette a lányt, hogy már arra is rávette magát, hogy Matt-tel beszéljen.
- Alig eszik, rengeteget sír, és nem beszél velem – sorolta Tina a tüneteket a telefonba.
Tinán is meglátszottak a fáradtság és aggódás jelei: mindig ápolt haja, most egy rendetlen copfba volt fogva, arca nyúzott volt, és a hangja is remegett.
Matt gondolkozott rajta, hogy mivel vigasztalhatná meg egykori feleségét, és hosszú ideje most először érezte, hogy hiányzik neki Tina és a régi barátai. Miután letette a telefont, első útja az öccséékhez vezetett, és elmondta nekik, amit ő tudott, de együtt sem lettek okosabbak. Mire befejezték az eset elemzését, mindhárman gondterhelt arccal meredtek egymásra. Végül Matt törte meg a kínos csendet.
- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha már most megnézem, mi van vele. Minél tovább húzom, annál nagyobb az esélye, hogy kórházba kerül.
Nate és Chloe csak bólintottak, mire Matt elindult a város másik végébe. Alig fél óra múlva már a hatalmas ház csengőjét nyomta. A kapu kinyílt, és miután Matt bekopogott a ház ajtaján, Tina szomorú arcával találta szemben magát. Látszott, hogy a lány meglepődött, hogy Matt máris eljött. Amikor a fiú elmondta az indokait, Tina még jobban megrémült. Hosszas könyörgés után sikerült csak kicsábítaniuk Kleot a szobájából, hogy Matt megvizsgálhassa. Amikor a fiú meglátta, elszörnyedt. Kleo csak halvány árnyéka volt önmagának, mint aki már rég feladta az életet. Egy pár perces vizsgálat után Matt reményvesztetten ment vissza Tinához.
- Na, mi baja? – támadta le rögtön a lány.
- Nem tudom. Vagyis… szerintem inkább valami mentális oka van a dolognak. Nate-et kéne megkérni, hogy olvasson a gondolataiban, ha ő nem mondja el magától – rázta meg a fejét Matt, és nem mert felesége szemébe nézni. – Szerintem még ma próbáld meg kiszedni belőle, ha hajthatatlan, akkor marad Nate. Gyorsan kell cselekednünk, különben kórházba kerül.