Másnap reggel, amikor a fiatalok felébredtek látták, hogy tegnap a szüleik elég rendesen kiütötték magukat, mivel még mindig aludtak. Jobbnak látták, ha nem ébresztik fel őket (az alvó oroszlánt nem tanácsos felébreszteni…). Mivel téli szünet volt, ezért ráérősen megreggeliztek, majd kimentek az udvarra és sétáltak egy nagyot. Amikor később, ebédidő körül visszamentek a házba, addigra a szüleik már kezdtek ébredezni. Jean álmosan kavargatott egy csésze csalánteát, Bobby az asztalra borulva aludt, Amara pedig a szemeit dörzsölgette.
- Teát még valaki? –kérdezte Jean.
- Köszi, majd később. –válaszolt gyorsan Amara.
- Te tudod. –vonta meg a vállát Jean.
- Álljon csak meg a menet. –szólt Amara amikor meglátta, hogy a gyerekek szépen, libasorban, lábujjhegyen megpróbáltak felmenni a lépcsőn.
- Ööö… Jó reggelt! –köszöntek a gyerekek vigyorogva.
- Miben sántikáltok már megint? –kérdezte Jean gyanakodva.
- Semmiben. –jött az egyszerű válasz.
- Úgy látom, hogy nagyon fáztok… gyertek, igyatok egy forró csalánteát. –bíztatta őket Amara.
A gyerekek sóhajtottak egyet, majd sorban leültek az asztal köré. Mindenki kapott egy nagy csésze teát, de beleinni senki sem mert. Tudták, hogy a tegnapi kis húzásukért kapnak egy kiadós ordibálást, így az orrukat lógatva bámultak a teáscsészébe. Bobby még mindig aludt, Amara és Jean pedig egy szót sem szólt egész idő alatt. Ekkor megérkezett Karl, de amikor szétnézett a bandán, megszólalt:
- Mi történt? Gyászolunk valakit? Lemaradtam valamiről?
- Kérdezd csak a gyerekeket. –jött a rövid válasz Maxtől, aki ekkor ébredt fel és mászott le az emeletről.
- A többiek hol vannak? –nézett körül Karl értetlenül.
- Még alszanak. –válaszolta tömören Jean. –Vagyis a másnaposságukat pihenik ki.
- Csak nem buliztatok? Ó, én meg pont akkor nem voltam itt…
- Nem egészen. De erről a fiatalok többet tudnának mesélni. Ugye? –kérdezte Amara.
- Na meséljetek.
- Hát… Ő… az úgy kezdődött… - kezdett bele Sophie. –Hogy alaptalanul megvádoltak miket a felnőttek, és mi…
- Csak a lényeget. –szólt közbe Jean.
- Jó… - sóhajtott fel Sophie. –Kicsit bosszút álltunk a felnőtteken, mégpedig hogy az ásványvizes üvegekbe pálinkát töltöttünk, és kicseréltük, meg hasonlók… és kiderült, hogy ők még annyira se bírják a piákat mint mi.
- Csak ennyi? –kérdezte ledöbbenve Karl. –Már azt hittem, hogy valami komolyabb történt. Puhány banda, egy kis alkoholtól így kibukni… Nekem legalább hagytatok valamit?
- Na de Karl! –mondta Amara mérgesen.
- Most szidjam le őket? Tehetnek ők arról, hogy nem vettétek észre, hogy nem vizet, hanem pálinkát isztok?
A felnőttek ledöbbenve belátták, hogy ezúttal vesztettek (a csatát elveszítettük, de a háborút nem :D), a gyerekek pedig vigyorogva felmentek a szobájukba. A felnőttek miután eléggé „felébredtek”, hazamentek és elkezdtek a karácsonyra készülni – feldíszíteni a házat, fenyőfát megvenni, stb… A fiatalok elindultak a városba, mivel három nap múlva karácsony, és még nem sikerült mindenkinek ajándékot venni.
Mivel Rachel hamarabb végzett a bevásárlással, mint a többiek, ezért a csomagokkal együtt elindult vissza az Intézetbe. Becsomagolta az ajándékokat, majd biztos helyre rakta őket. Ezután, hogy ne unatkozzon egyedül az intézetben (mivel a felnőttek hazamentek, Selene hazautazott, a többi fiatal pedig a városban vásárolgatott) hazament a házukba. Először segített Jeannek sütit sütni, majd Scottnak segített a házat feldíszíteni.
- A padláson van még pár dísz. Mindjárt lehozom. –mondta Scott.
- Majd én lehozom. –mondta Rachel és már szaladt is fel az emeletre, majd felment a padlásra.
Felkapcsolta a villanyt, de így is félhomály volt. Elkezdett keresgélni a dobozok között, amikor néhány régi könyvet talált. Az egyiket különösen érdekesnek találta, így félretette. Gyorsan megkereste a díszeket, majd levitte a földszintre. Ezután beült az egyik fotelbe, és közelebbről is megvizsgálta a könyvet.
Kinyitotta, és látta, hogy valójában nem is könyv, hanem egy napló. Szétnézett a szobában, majd kíváncsian beleolvasott… az édesanyja régi naplója volt. Ahogy lapozgatta, a lapok között itt-ott egy-egy gyerekkori, vagy egyéb fényképet is talált. Teljesen belemerült az írásba, és csak az tűnt fel neki, hogy valaki ráárnyékol.
- Szia apa! –mondta vigyorogva, miközben gyorsan becsapta a naplót.
- Csak nem valami érdekes könyvet találtál a padláson?
- Bizony. Amikor a díszeket kerestem.
- Had nézzem meg. –mondta Scott, majd kivette Rachel kezéből. –Ugye tudod, hogy nem szép dolog beleolvasni mások naplójába?
- Kérem vissza. –próbálkozott Rachel, de rájött, hogy ezzel nem fog sokra menni, ezért taktikát váltott. –Találtam benne néhány fényképet. Ki van rajta?
- Melyiken? –kérdezte Scott, majd leült Rachel mellé és elkezdték a fényképeket keresni a naplóban.
Egészen belemerültek, amikor Jean hangját hallották meg.
- Ti meg mit olvastok ilyen csendben?
Rachel ijedtében el akarta rejteni a naplót, de kiesett a kezéből, és mielőtt még felvehette volna, Jean telekinetikusan odarepítette a saját kezébe.
- Nahát, a naplóm… amióta ideköltöztünk, azóta nem találtam… Ugye nem olvastatok bele? -Rachel és Scott síri csendben figyel (a hallgatás beleegyezést jelent…), majd Rachel töri meg a csendet:
- Anya, volt benne pár fénykép. Ezen a képen ki van? Mert csak azt sikerült megállapítanom, hogy egy régi, gyerekkori kép…