A két lány ijedten nézett hátra, a lebegő fémgömbre. Elkezdtek hátrálni, amikor a fémgömb kezdett szétnyílni…

-Ez meg ki?! –kérdezte Chleo idegesen.

-Már láttam valahol… De van egy olyan érzésem, hogy nem barátkozni jött… -mondta Christina.

-Jóságos ég… -kezdett sápadni Chleo, amikor meglátta, hogy aki kilép a fémgömbből, valójában nem ember… legalábbis már nem nem…

-Olyan… mintha egy… egy zombi lenne… -mondta Tina és miközben végignézett az „élő halottra”, nyelt egy nagyot –De hogy…

-Menekülj!

A két lány megfordult és elkezdtek rohanni, de hirtelen minden fémtárgy felemelkedett körülöttük és őket vette célba.

-Megpróbálom megváltoztatni  tárgyak anyagát… -mondta Tina, majd megpróbált erősen koncentrálni, néhány tárgy anyaga meg is változott, és tehetetlenül leestek a földre, de túl sok fém volt még így is a környezetükben.

-Nem megy… -kiáltott fel Tina. –Egyszerűen képtelenség, nem tudok mit csinálni…

-Akkor próbálj meg felállni, ha eljutunk a városig, ott már könnyebb elvegyülni a tömegben. –mondta Chleo, majd talpra rángatta Christinát és megpróbáltak elfutni. Pár méter után azonban egy fémdarab repült feléjük, amit Chleo sikeresen átugrott, Tina lábát viszont kiütötte a lány alól.

-Au… a lábam… -pórált meg felállni Christina, viszon összecsuklott a lába. –Nem tudom felállni. Azt hiszem, eltört a lábam.

-Az nem lehet… -mondta Chleo, majd megfordult, hogy visszamenjen segíteni, ám egy hosszú fémdarab rátekeredett a derekára, és felemelte a magasba.

Chleo hiába kapálózott, nem sikerült ksziabadulnia, sőt egyre közelebb került a fémgömbhöz. A végén már csak egy karnyújtásnyita állt a vörös sisakos zombi-mutánshoz. Az azomban csak felemelte az egyik kezét, mire a fémtárgyak elkezdtek keringeni felette a levegőben, végül összeolvasdtak egy valamivel kisebb fémgömbbé, mint amiből ő előjött. Ezután a kisebb fémgömb elnyelte Chleot, majd mindkét fémgöm eltűnt…

Tina még utánuk kiáltott, de mindez semmit sem ért… Megpróbált ráállni a törött lábára, de nem volt elég ereje hozzá.

Rachel és Sophie még mindig Nate-t faggatták, ám ez idő alatt Roxanne elindult, hogy körbenézzen az intézetben. Régen járt itt, és rengeteg dolog megváltozott a hatalmas épületen. Amikor elért a folyosó végére, megállt az ablak előtt és nézte ahogy a hold fénye megvilágítja a tenger hullámait. Mozgást és némi zajt érzékelt, így hirtelen hátrafordult. Egy ismerős arcot mosolygott rá, de hirtelen nem jutott eszébe, hogy honnan ismerős.

-Úgy látszik, úgy tűnik ismét itt jársz. A Sors keze.

-Xavier Professzor? –kérdezte Roxanne elgondolkodva. –Sokat változott, amióta utoljára itt jártam.

-Jónéhány év eltelt azóta… -mondta Xavier Professzor, majd ő is kinézett az ablakon.

-Minden úgy megváltozott… -sóhajtott Roxanne, miközben idegesen kopogott az ujjaival a falon. –Semmi sem a régi…

-Ebben igazad van… Semmi sem lesz a régi… Habár pont egy időutazó mondja ezt? Aki bármikor visszautazhaz az időben? –kérdezte a tolókocsis férfi, majd végighúzta néhány újját a Roxanne kezén található szerkezeten, ami villant néhányt, majd halk, csipogó hangot adott ki. Ekkor Roxanne néhány ujjával hozzáért Xavier Professzor kezéhez aki elkezdett megfiatalodni…

Pár perccel később Nate tűnt fel.

-Nahát Professzor, maga semmit sem változott! –mondta csodálkozva, amikor melgátta, hogy Xavier Professzor ugyanúgy néz ki, mint körülbelül 17-18 évvel ezelőtt.

Xavier Professzor éppen megszólalt volna, amikor Roxanne teleportáló szerkezete elkezdett villogni a karján, majd csipogni, ami leginkább a morze jelekre hasonlított.

-Új küldetés… -tolmácsolt idegesen a többieknek… -Mutánsokat kell megmentenem… a helyszín… Egyiptom…

-Akkor induljunk! –mondta Nate.